Tóth András: A jó és a rossz egyenlőtlenségről

A kiinduló egyenlőtlenségről

A Menger Intézet egyenlőtlenségről szóló cikksorozatát indító Yaron Brook írásának első mondata téves, amiben elfogadja azt az állítást, hogy a kapitalizmus, azaz a politikai és a gazdasági szabadság egyenlőtlenségeket szül. Még tovább súlyosbítja tévedését, amikor azzal folytatja, hogy a világ legtöbb prekapitalista országában nagyobb a gazdasági egyenlőség, mint az Egyesült Államokban.

Az igazság az, hogy

a legalapvetőbb emberi létfeltétel az egyenlőtlenség. Mindannyian mások vagyunk.

Nincs egyforma fizikai erőnk, kézügyességünk, eszünk. Ki ebben, ki abban jobb. Vannak közöttünk szupertehetségek, akik kiemelkedően jobbak az átlagnál valamiben (vagy akár több területen is), s vannak olyanok is, akik tehetségtelenebbek, ügyetlenek, fizikailag gyengék, s még az eszük sem forog olyan jól. Valakik inkább önzőek, s csak magukra gondolnak, sőt gonoszok is; s vannak, akik inkább szolidárisak, együttérzők mások szenvedéseivel.

Gyerekkorunkban és öregen kiszolgáltatottak vagyunk mások gondoskodásának. Életkörülményeink is beleszólnak az egyenlőtlenségbe. Valaki a szeles és hideg tundrán lát napvilágot, valaki a mediterrán világ örökös napsütésében egy homokos tengeröböl partján. Nincs se Isten, se magát Istennek képzelő társadalommérnök, aki ezeket az alapvető, a születés pillanatától ható egyenlőtlenségeket el tudja tüntetni.

Az egyenlőtlenség politikai fokozása: rossz egyenlőtlenség az őskortól a feudalizmuson át a demokráciák koráig

Az élettel járó egyenlőtlenségek mindig is élesen kihatottak az emberi társadalmakra. Gyakran hangzik el mintaként és eszményképként a gyűjtögetésből és vadászatból élő hordák egyenlő közössége. Polányi Károly a londoni kényelmes foteljéből, a fűtött szobából festette meg őket, mint az ideális egyenlő közösséget – mások leírásaira támaszkodva. Így egy szót sem ejtett az érem másik oldaláról: az állandóan fenyegető éhínség kényszeréről. Mindenki egyformán szenvedett szükséget éhínség során, de a közösség döntése a túlélés érdekében mégis élet- és halál egyenlőtlenségét eredményezte. Nem beszélt az öregek magukra hagyásáról vagy önkéntes kivonulásáról (s ezzel a halál vállalásáról), sem a másik közösség megélhetését biztosító terület elfoglalásáról, ami egyik vagy másik közösség kipusztulását okozta a hadi szerencse s a fegyverforgatási képesség egyenlőtlensége okán. Egyenlően osztjuk el a vadhúst, ha van, de a közösség tagjainak egyharmada gyilkosság áldozata lesz a másik közösségekkel való állandó ütközések és harcok okán, vagy a közösség magára hagyja a gyengéket. Van-e nagyobb egyenlőtlenség az élet és halál egyenlőtlenségénél?

S van-e nagyobb egyenlőtlenség, mint legyőzött és elfoglalt közösség, nép, ország lakójának lenni, és szolgának lenni saját földön – mint a helóták a dór hódítás után az ókori Spártában –, vagy elhurcolt rabszolgának lennek idegen földön – mint az itáliai rabszolgatartók földjein dolgozó kelta, karthágói rabszolgák tömegei? Van-e nagyobb egyenlőtlenség, mint pallosjogot gyakorló földesúrnak lenni, s költözési joguktól megfosztott jobbágyok ingyenmunkájából élni, akik munkakötelezettséggel és terményadóval tartoznak?

Mindezek már az egyenlőtlenség azon formájára utalnak, amit

az első civilizációk kialakulása hozott be: a politikai hatalmi, s az abból fakadó gazdasági egyenlőtlenséget egy fizikai erőszakon és hódításon alapuló, hierarchikus társadalomban.

A politika világában való (többlet-) erőforrás szerzés vagy biztosítás legfontosabb formája a másik feletti hatalom biztosítása, végső fokon akár fegyveres erővel is. A politikai hatalom birtokosa gyakorolja az erőszak monopóliumát – vagy legalábbis igyekszik magának azt biztosítani – az adott területen lakók felett, szabályozva életüket s gyakorolva azt a jogot, hogy megszabhassa, mi jogos és mi jogtalan. Az uralom tartósításának legfontosabb eszköze az erőszakos rablás és zabrálás átalakítása legitim járadékká: olyan rendszeres és szabályozott adószerű jövedelemre, amit az alul lévők is elfogadnak, mert azt gondolják, hogy élni és gyarapodni hagyja őket a hatalom, miután megfizették azt, ami a császárnak jár. Sőt még piacszerű ellenszolgáltatás-félét is kapnak: védelmet, a jogszolgáltatás biztonságát, közszolgáltatásokat stb., amelyek legalábbis hasznosak, vagy hasznosnak tűnnek az alul lévők szemében, akik ezért szemet hunynak a politikai elit meggazdagodása felett.

A hatalom demokratizálódása a kontroll egyfajta lehetőségét adta a társadalomnak. A többség képes leváltani azt a frakcióját a politikai elitnek, amely túlságosan szembe megy a többség érdekeivel. A demokratizálódás nyomán osztállyá alakult át a korábban zárt rendies jellegű politikai elit, s a politikai szerepre vágyók előtt kinyílt a politikai osztályba való belépés lehetősége. A demokratizálás társadalmi szerződés jelleget adott a hatalom és az alul lévők párbeszédének. Ugyanakkor

a demokratizálódás nem változtatott a politikai elit és az alul levők közötti viszony egyensúlytalanságán:

a politikai hatalom intézményeit birtoklók hatalmas erőfölényben vannak a civil társadalommal szemben, amely erőfölényt mutatja járadékszedés változatlansága – legyen szó kiemelkedően magas juttatásokról vagy korrupciós kapcsolatokon keresztüli előnyszerzésről, melyek árát végső soron az adófizetők tömegei állják. Ezért a politikai erőforrásszerzésnek mindig van parazitikus jellege is. Jaj annak az országnak, amely élére Übü király kerül, akinek egyetlen célja saját jólétének biztosítása.

Az egyenlőtlenség piaci fokozása: jó egyenlőtlenség a kereskedés, avagy a vállalkozón túl a vásárlóinak is előnyös cserék által

A politika világával szemben

a másik nagy egyenlőtlen erőforrás-elosztást generáló intézmény a politikának nem teljesen alárendelt gazdaság, a piac világa.

A munka és a munka eredményének piaci értékesítése jelenti azt az intézményrendszert, melynek révén az egyenlőtlen adottságok az életút során a teljesítménnyel arányosan újabb egyenlőtlenségek keletkezésének forrásává válhatnak. A piacon az jut előre, aki ügyesebb, leleményesebb vagy innovatívabb ötletei vannak. Ráadásul a piac tágulása, egyre nagyobbá válása felnagyítja a piacon kialakuló egyenlőtlenségeket: egy kis közösséget kiszolgáló pékmester vagy hentes előrejutási lehetősége a vagyon tekintetében össze nem hasonlítható az egész világon fogyasztókat kiszolgáló Apple, Microsoft, Colgate vagy éppen a Mercedes tulajdonosainak vagyonosodási lehetőségével. A piacon való előrelépésnek vagy éppen lecsúszásnak a feltétele, hogy ne legyen adminisztratív akadálya változásnak, mint például a politikai hatalmon alapuló földesúr-jobbágy viszony esetében. A szabadpiacon bárki bárhonnan indul, szabad a pálya felfelé is, lefelé is.

A szűkös világban a megélhetésért, illetve a méltányosnak tartott élethez szükséges erőforrások megszerzéséért és biztosításáért folyó küzdelem felnagyítja a születéssel keletkező természetes egyenlőtlenségeket.

Az erősebbek, az ügyesebbek, az innovatívabban gondolkodók, a másokat jobban meggyőzni tudók, a jobb személyes kapcsolatot építők ilyen vagy olyan formában több jószágra vagy befolyásra tudnak szert tenni,

amely gyermekeiken és rokonaikon keresztül átöröklődő családi erőforrás előnnyé válhat.

A piacon az egyenlőtlenséget növelő előnyszerzés forrása az innováció, a vevők jobb kiszolgálása, a potenciális vevői igények jobb megérzése. A piacon nem képzeletbeli „társadalmi”, hanem tényleges szerződés születik a vevő és az eladó között. A vásárló minden egyes vásárlói döntése azonnal kihat az eladó sikerességére. Ezért a piaci keletkező egyenlőtlenség valójában előnyös mind a két fél számára: csak az tud többlet erőforráshoz jutni a piacon, aki jobban szolgáltat, jobban kitalálja és előre látja a vásárlók ízlését és vágyait.

Féljünk jobban a politikusoktól, és aggódjunk kevesebbet a vállalkozók sikeressége miatt

Amikor egyenlőtlenségről beszélünk, gyakran csak a vállalkozók, a „nagytőkések” vagyona jut eszünkbe, s elfelejtkezünk arról, hogy a politikai hatalom is ugyanúgy egyenlőtlenséget generál.

A gazdasági elit látványos gazdagsága sokaknak jobban szúrja a szemét, s keveseknek jut eszébe, hogy piacon vagyont szerzők gazdagságának forrása vásárlóik jobb kiszolgálása, amivel ők (az utóbbiak) legalább olyan jól járnak, mint a hatalmas vagyont felhalmozó vállalkozó. Ellenben a politikai elit vagyonszerzése mindig parazitikus jellegű,

aminek forrása az értéket termelőktől elvont jövedelem.

Nincs aggasztóbb, amikor egy ifjúkommunista, mint például a spanyol Pablo Iglesias pár éves politikai tevékenység jutalmaként a felső 5% részévé tud válni, de eszébe se jut önmaga parazita vagyongyarapodását kritizálni, hanem a tőkések vagyonának újraelosztását ígérgeti. Pedig láttuk, az egyenlőséget ígérő szocializmus a szegénység egyenlőségét hozta el, s a korlátlan hatalmat gyakorlók az élet és halál egyenlőtlenségét hozták vissza.

A modern kapitalizmus, amiről Yaron Brook ír, csak a 19. században alakult ki, s az általa generált egyenlőtlenségeket megelőzte a fizikai erőszakon alapuló többezeréves egyenlőtlenségek világa. Felszámolása a létező szocializmusban meg visszahozta a legdurvább népellenes élet-halál feletti döntés egyenlőtlenségét, több tízmillió ember halálát okozva. Miközben a kapitalista nyugaton folytatódott a jólét növekedése, a középosztályosodás és a dinamikus gazdasági növekedés.

Féljünk jobban politikusainktól, az egyenlőséget papoló jól élő politikai prófétáktól, és aggódjunk kevesebbet a piacon sikeres vállalkozók sikerességén, s akkor a haza népe is jobban fényre derül.

Ez a cikk a Carl Menger Intézet egyenlőtlenségről szóló sorozatának ötödik, befejező része. Az első rész arról szólt, hogy az egyenlőtlenség-e a társadalom valódi problémája, a második részben a jövedelemelosztási statisztikákról volt szó, a harmadik részben Thomas Pikettyt és a kapitalizmus „alaptörvényeit” vettük górcső alá, a negyedik részben pedig azt firtattuk, hogy az öröklés valóban igazságtalan előnyt jelent-e egy versengő, szabad társadalomban. A következő sorozatunk témája a szociálpolitika lesz.