Joshua Fulton: Jóléti intézmények a jóléti állam előtt

Kiterjedt szociális védőháló – állami segélyek vagy adakozás nélkül

Sokan azt hiszik, hogy a jóléti állam nélkül a társadalom káoszba fulladna. Úgy vélik, hogy senki sem segítene a szerencsétleneken, az utcák pedig idővel lázadások színterévé válnának. Nem tudják, hogy

az emberek milyen innovatív intézményeken keresztül segítették egymást a jóléti állam bevezetése előtt. Az egyik legfontosabb ezek közül az önsegélyező egyesület (mutual-aid society) volt.

Az önsegélyezés – vagy fraternalizmus, „felebaráti közösség” – olyan társadalmi szervezetekre utal, amelyek díjakat szedtek, és támogatást nyújtottak a tagjaiknak, ha bármi baj történt velük. David Beito From Mutual Aid to the Welfare State (Az önsegélyezéstől a jóléti államig) c. könyve szerint „komoly megbélyegzésnek” számított, ha valaki segélyt fogadott el – akár állami, akár magánszervezettől – a 19-20. század fordulóján.[1] Azonban az önsegélyezéshez nem kapcsolódott ilyenfajta stigma. A lényege a viszonosság volt: aki ma részesül az önsegélyezésből, holnap a támogatói oldalra kerülhet, és fordítva.

Az önsegélyezés különösen elterjedt volt a szegények és a munkásosztály köreiben. Példának okáért New Yorkban 1909-ben az évi 1,000 dollárnál – durván az „élhető bérnél” – kevesebbet kereső családok 40 százaléka volt tagja önsegélyező egyesületeknek.[2] Másfelől az etnikai hovatartozás még inkább valószínűsítette az önsegélyezési tagságot, mint a jövedelem. Az „új bevándorlók” (németek, csehek, oroszok, nagy számban zsidók) mintegy kétszer akkora arányban voltak önsegélyező szervezetek tagjai, mint a helyi fehérek, és hatszor akkora arányban, mint az írek.[3] Ennek egyik oka az új bevándorlók igénye lehetett egy kiterjedt társadalmi védőháló iránt.

Az 1920-as évekre három férfiből legalább egy tagja volt valamelyik önsegélyező egyesületnek.[4] Az egyesületek tagjainak összesen több mint 9 milliárd dollár értékű életbiztosításuk volt 1920-ra.

Ugyanebben az időszakban „az egészségbiztosítás területén a felebaráti közösségek [lodge] voltak a meghatározók”.[5] Számos ilyen közösség kínált munkanélküli segélyt is. Néhány fekete felebaráti közösség – tekintettel arra, hogy abban az időben milyen szórványos volt az afroamerikaiak foglalkoztatása – akkor is adott munkanélküli segélyt a tagjaiknak, ha már hat hónappal el voltak maradva a díjbefizetéseikkel.[6]

Állam nélküli egészségügy olcsón, a szegényeknek

A felebaráti alapon szervezett egészségügy ára alacsony volt. A tagok általában két dollárt – durván egy napi bért – fizettek azért, hogy egy évre jogosultak legyenek orvosi ellátásra (ebbe a díjba gyakran kisebb műtétek is beleszámítottak). Akik abban az időben nem voltak felebaráti szervezet tagjai, mintegy két dollárt fizettek minden egyes alkalommal, amikor orvoshoz mentek.[7]

A felebaráti egészségügy alacsony ára pedig nem jelentett automatikusan rosszabb minőséget is. Az Independent Order of Foresters, amely az egyik legnagyobb önsegélyező egyesület gyakran hangoztatta, hogy a tagjai között a halálozási ráta ezer főből 6,66 volt, mélyen a lakosság egészére jellemző 9,3-as szám alatt.[8]

A felebaráti közösségeknek megvolt az ösztönzőjük is, hogy alacsonyan tartsák a költségeiket. Például a Ladies Friends of Faith Benevolent Association, amely egy fekete női egyesület volt, két dollárt fizetett hetente a tagjaik közül azoknak a betegeknek, akik elmentek az orvoshoz, és három dollárt azoknak, akik nem. A kérelmezőket többfős delegációk ellenőrizték, hogy kivédjék a hamis bejelentéseket. Azon tagokat, akik nem mentek ki ellenőrizni, egy dollárra büntették.[9]

Az önsegélyező egyesületek erkölcsi szabályokat is érvényesítettek. 1892-ben a Connecticuti Munkaerő-statisztikai Hivatal azt találta, hogy az egyesületek egy „kivételt nem tűrő szabályt” követtek, miszerint megtagadták a segélyt „azoktól, akiknek a betegsége vagy más alkalmatlansága mértéktelenségből, illetve gonosz vagy erkölcstelen magatartásból származott”. Számos egyesület nem fizetett segélyt, ha valaki „zavargásban való részvétel” során sérült meg.[10] Némely felebaráti közösség pedig még a tagságot is megtagadta olyanoktól, akik robbanóanyagokat gyártottak, vagy hivatásos amerikai focisták voltak.[11]

Számos önsegélyező egyesületnek kiterjedt hálózata volt, amibe saját alapítású kórházak és szanatóriumok is beletartoztak.

A Securities Benefit Association (SBA) 21 dollárt kért 11 napi kórházi kezelésért Kansasben, miközben az átlag száz magánkórháznál 72 dollár volt.[12] Még egyszer, az olcsóság nem feltétlenül ment a minőség rovására. Az SBA szanatóriumában a halálozási ráta 4,5 százalék volt, miközben a szanatóriumok historikus átlaga 25 százalék. Ez pedig különösen lenyűgöző, ha tudjuk, hogy az SBA szanatóriumába érkező betegek 30-50 százaléka „előrehaladott” állapotban volt.[13]

Saját kórházat üzemeltetett számos afroamerikai egyesület is. A 20. század elején nem volt egyértelmű, hogy egy afroamerikai személyt bármelyik kórházba beengednének. Ha pedig mégis, gyakran érték őket olyan méltánytalanságok, mint hogy nekik kellett evőeszközt, ágyneműt és fogkefét vinniük, valamint fizetniük kellett egy fekete nővérért, ha egy sem dolgozott a kórházban.[14] Amikor Mississippiben egy több megyére kiterjedő fekete felebaráti közösség, a Knights and Daughters of Tabor saját kórházat nyitott 1942-ben, a tagságuk csaknem megduplázódott, három év alatt 47 ezer főre növekedve.[15]

Az önsegélyező szervezetek 71 árvaházat is nyitottak 1890 és 1922 között, csaknem mindet kormányzati segély nélkül.[16]

Ezek közül a legnagyobb valószínűleg a Mooseheart volt, amit a Loyal Order of Moose alapított 1913-ban. Több száz gyerek élt ott abban az időben. Volt saját diáklapja, két vitacsapata, három színházi társulata és egy kisebb rádióállomása is. Az egykori mooseheartiak meglepően sikeres pályát futottak be: az egykor ott élők az átlagnál négyszer nagyobb eséllyel mentek felsőoktatási intézménybe. A férfiak közülük 71, a nők pedig 63 százalékkal kerestek többet, mint az országos átlag.[17]

Működött, amíg az állam fel nem számolta

Természetesen, mivel ennyi mindent kínáltak az önsegélyező szervezetek,

számos csoportnak állt érdekében lobbizni a felszámolásukért.

A fraternalizmussal szembeni első komolyabb támadás akkor történt, amikor az Amerikai Orvosi Szövetség (AMA) joga lett az orvosi iskolák engedélyezése. 1912-ben számos helyi orvosi kamara összefogott, és megalakította a Federation of State Medical Boards-t, amely elfogadta az AMA orvosi iskolákról szóló értékeléseit irányadókként. Az AMA hamar számos iskolát „elfogadhatatlannak” ítélt. Ennek nyomán az orvosi iskolák száma Amerikában 1904 és 1918 között 166-ról 81-re esett – ez 51%-os zuhanást jelent.[18] Ahogy ennek nyomán megnőtt az orvosi szolgáltatások költsége, úgy vált számos felebaráti közösség számára megfizethetetlenné egy orvos alkalmazása. Az orvosi kamarák több orvost is az engedélyük bevonásával fenyegettek meg, ha felebaráti közösségeknek nyújtottak egészségügyi szolgáltatást.[19]

A következő, rendkívül káros törvény az ún. Mobile Law volt. Ez

a törvény előírta az önsegélyező egyesületeknek, hogy fokozatosan emeljék a tartalékaikat. Egészen addig az egyesületek gyakran inkább kisebb tartalékokat képeztek, hogy a tagjaiknak a lehető legtöbb segélyt tudják adni. A magas tartalékképzési követelmények előírásával az egyesületek elvesztették a versenyelőnyüket a hagyományos biztosítótársaságokkal szemben.

A Mobile Law azt is előírta, hogy a felebaráti közösségek kötelesek valamennyi tagjukat orvosilag kivizsgálni, és megtiltottak minden „spekulatív” ügyletet, mint például a tagoknak való hitelnyújtást. 1919-re a Mobile Law-t az USA 40 államában vezették be.[20]

A minden tagra kiterjedő orvosi vizsgálat követelménye gyakorlatilag kitiltotta az önsegélyező egyesületeket a csoportbiztosítás egyre növekvő piacáról. A csoportbiztosítás olyan biztosítást jelent, amit több emberből álló csoportoknak – például egy vállalat dolgozóinak – kínálnak orvosi kivizsgálás nélkül. 1915 és 1920 között a csoportosan biztosítottak száma 99 ezerről 1,6 millióra nőtt.[21] Néhány felebaráti közösség, mint az Arkansas Grande Lodge of the Ancient Order of Workmen megpróbálta megkerülni az orvosi kivizsgálás követelményét azáltal, hogy a hagyományos felebaráti biztosítással szemben magasabb áron csoportbiztosítást kínált, de ez versenyhátrányt jelentett a számukra.[22]

Az önsegélyezést más módokon is gátolták.

A felebaráti közösségeknek megtiltották, hogy gyerekeket biztosítsanak. Ez utat nyitott más, kereskedelmi vállalatoknak, hogy a gyerekek biztosítását is magába foglaló csomagokat kínáljanak.

Az ilyen csomagok száma 1990 és 1920 között 1,4 millióról 7,1 millióra nőtt, 1925-re pedig a számuk meghaladta a felebaráti biztosítások számát.[23] A csoportos egészségbiztosítást pedig idővel le lehetett vonni az adóból is, miközben a magánbiztosítások díját – mint amiket a felebaráti társaságok nyújtottak – nem.[24]

A felebaráti kórházak is támadás alatt álltak. Az 1960-as években megnőtt a kórházak szabályozása. A már említett Tabor-féle kórházra rámondták, hogy „elégtelen raktára és ágykapacitása van, nincsenek mindkét irányba nyíló ajtóik, és jelentős számban alkalmaznak engedéllyel nem rendelkező munkatársakat”. Valaki, aki az állam részéről a kórházak szabályozásáért felelt, azt mondta a kórházról, hogy „folyamatosan azt halljuk, hogy nincs elég pénzük ilyen dolgokat csinálni [azaz fejlesztéseket], azonban ha kórházként akarnak működni, valamit tenniük kell, hogy megfeleljenek a mississippi kórházak működése kapcsán előírt minimumkövetelményeknek”.[25]

Az 1946-os Hill-Burton Kórházépítési Törvény ugyancsak károsan hatott számos felebaráti kórházra, különösen a feketék kórházaira. A törvény előírta, hogy a szövetségi forrásokhoz jutó kórházak részben vállaljanak szegénygondozást, és hogy ezt „faji, vallási vagy bőrszín alapján történő megkülönböztetés nélkül” tegyék. Miközben ez a törvény számos afroamerikainak ingyenes ellátást jelentett azokban a kórházakban, amelyek korábban nem fogadták be őket, ugyanúgy csökkent a fekete felebaráti közösségek tagsága is. Ezen felül pedig néhány kórház – mint a Tabor-féle kórház vagy a Mississippi Baráti Klinika – nem kapott semmilyen támogatást, miközben a versenytársaik több millió dollárhoz jutottak.[26]

Az állami egészségbiztosítás (Medicare) tovább gyorsította a felebaráti kórházak hanyatlását. Az MIT közgazdásza, Amy Finkelstein becslései szerint a Medicare 28 százalékkal emelte a kórházi költéseket 1965 és 1970 között

azáltal, hogy a kórházakat új technológiák átvételére ösztönözte. A kisebb, például felebaráti kórházak képtelenek voltak az új technológiákat olyan gyors ütemben átvenni, mint a nagyobb társaik, ennek nyomán pedig – mint Finkelstein adatai mutatják – kiszorultak a piacról.[27]

Néhány felebaráti társaság úgy menekült meg az állam támadásaitól, hogy hagyományos biztosítótársasággá alakult át. A Prudential és a Metropolitan Life is fraternalista közösségekből nőtt ki.[28] Sok társaság viszont egyszerűen elhalt.

Bár több millió amerikai ma is tagja olyan felebaráti közösségeknek, mint a Masons vagy az Odd Fellows, az egyesületeknek ma már nincs olyan jelentős szerepük a társadalomban, mint egykor volt.

A fraternalizmus története emlékeztetőül szolgál az emberi együttműködés erejéről egy szabad társadalomban.

Ez a cikk a Carl Menger Intézet szociálpolitikáról szóló sorozatának harmadik része. Az első rész arról szólt, hogy miért a nem-szegények járnak jól az állami szociálpolitikákkal a szegények helyett, a második részben pedig a hazai szociálpolitika évszázados tévedéséről beszéltünk. A következő, befejező részben azt boncolgatjuk majd, hogy létezhet-e kapitalista szociálpolitika.

Jelen írás eredetije a Mises.org oldalon jelent meg. Fordította Madlovics Bálint.

---

[1] David Beito, From Mutual Aid to the Welfare State: Fraternal Societies and Social Services, 1890–1967 (University of North Carolina, 2000), 3. o.

[2] Uo., 21. o.

[3] Uo., 22. o.

[4] Uo., 2. o.

[5] Uott.

[6] Uo., 52. o.

[7] Uo., 117. o.

[8] Uo., 119. o.

[9] Uo., 115. o.

[10] Uo., 45. o.

[11] Uo., 44. o.

[12] Uo., 175. o.

[13] Uo., 164. o.

[14] Uo., 183. o.

[15] Uo., 185. o.

[16] Uo., 63. o.

[17] Uo., 86. o.

[18] Dale Steinreich, „100 Years of US Medical Fascism”, Mises Daily, 2010 április 16. https://mises.org/library/100-years-us-medical-fascism.

[19] Beito, From Mutual Aid to the Welfare State, 117. o.

[20] Uo., 142. o.

[21] Uo., 212. o.

[22] Uo., 213. o.

[23] Uo., 211. o.

[24] Uo., 214. o.

[25] Uo., 196. o.

[26] Uo., 197. o.

[27] Amy Finkelstein, „The Aggregate Effects of Health Insurance: Evidence from the Introduction of Medicare”, The Quarterly Journal of Economics (2007) 122 (1): 137. o.

[28] Beito, From Mutual Aid to the Welfare State, 24. o.