Sheldon Richman: A szabályozást akarók tévedése

A legtöbben úgy gondolják, hogy az államnak szabályoznia kell a piacot. A szabályozott piac egyetlen alternatívája – szerintük – a szabályozatlan piac. Első látásra logikus: ez a kizárt harmadik elve. A piac vagy szabályozott, vagy nem az.

Építve a közhiedelemre, miszerint minden, ami szabályozatlan, rossz, az állami szabályozás támogatói úgy vélik, hogy a szabályozatlan piactól irtózni kell. Ezt ábrázolja az a két szobor is, amelyek az amerikai Szövetségi Kereskedelmi Bizottság (FTC) épülete mellett állnak Washingtonban. (Az egyik a Constitution Avenue-i, a másik a Pennsylvania Avenue-i oldalán.) A szobrok egy, az amerikai állam által a New Deal idején kiírt művészeti pályázat elnyerése nyomán készültek, és egy férfit ábrázolnak, aki egy vad lovat próbál minden erejével meggátolni, hogy tombolni kezdjen.

A címe? „A kereskedelmet betörő ember.”

Mivel

a kereskedelem valójában nem egy vad ló, hanem emberek közötti békés és kölcsönösen előnyös tevékenység,

a Roosevelt adminisztráció propagandacélja világos. Őszintébb lett volna az a cím, hogy „A társadalmat betörő állam”, de ez egy kicsit diktatórikusan hangzott volna még a New Deal Amerikájában is, úgyhogy maradtak a vad ló metaforájánál.

Szabályozatlan piac nem létezik

Amit – akarva-akaratlanul, de – nem látnak, hogy az államilag szabályozott gazdaság alternatívája nem a szabályozatlan gazdaság. Az igazság az, hogy a „szabályozatlan gazdaság” olyan, mint a négyzetes kör: fogalmi ellentmondás. Ha valóban szabályozatlan, akkor nem gazdaság, és ha gazdaság, akkor nem szabályozatlan. A „szabadpiac” fogalma nem azt jelenti, hogy szabad minden szabályozástól. Azt jelenti, hogy az állami beavatkozásoktól szabad.

Ludwig von Mises és F. A. Hayek évekkel ezelőtt rámutattak, hogy a gazdasági tervezés kapcsán a valódi kérdés nem az, hogy legyen-e tervezés vagy sem. Inkább az, hogy: Ki tervezzen; központi állami bürokraták, vagy decentralizált magánszemélyek a piacon?

Hasonlóképp,

a kérdés nem az, hogy legyen-e szabályozás vagy sem. A kérdés inkább az, hogy ki (vagy mi) szabályozzon?

Minden piac szabályozott. Mindenki tudja, mi történne, ha egy szabad piacon valaki – mondjuk – 100 dollárt kérne egy almáért. Alig tudna párat eladni, mert mások olcsóbban árulnák és/vagy a fogyasztók más termékeket választanának. „A piac” nem engedné, hogy az eladó tényleg kiszámlázzon 100 dollárt.

Hasonlóképp, egy szabad piacon a munkaadók nem járnának sikerrel, ha óránként 1 dollárt kínálnának, és a munkavállalók sem, ha óránként 20 dollárt kérnek egy olyan munkáért, ami óránként csak 10 dollárt termel. Ha megpróbálják, hamar látni fogják, hogy hibáztak, és alkalmazkodnak.

És ugyanígy, egy szabad piacon egy olyan munkaadó elől, aki veszélyes körülmények között dolgoztatná a munkásait számukra elfogadható veszélyességi pótlék nélkül, hamar elhappolnák a munkavállalókat a versenytársai.

Mi szabályozza ezeket az embereket? A piaci erők. (Azért írom mindig, hogy „egy szabad piacon”, mert az állam által szabályozott piacon a piaci erőket visszafogják vagy elnyomják.) Közgazdasági értelemben egy szabad piacon nem tehetünk meg bármit, amit akarunk, mert a többiek szabadon ellenállhatnak. Csak mert az állam nem tiltja meg az eladónak, hogy 100 dollárt kérjen egy almáért, nem jelenti azt, hogy meg is kaphatja ezt a pénzt.

A piaci erők megregulázzák az eladókat, pont mint egy bürokrata – vagy még szigorúbban, mert a bürokratát le lehet fizetni. Kit tudnál megkenni, hogy kibújj a kereslet és kínálat törvénye alól?

Nagyon nem közömbös, hogy állami szereplők vagy a piaci erők végzik-e a szabályozást. A bürokraták – akiknek szükségképpen limitált tudása és perverz ösztönzői vannak – a fizikai erőszak fenyegetésével reguláznak. Ezzel szemben a piaci erők békés úton, milliónyi résztvevőn keresztül működnek, akik mind behatóan ismerik a saját személyes körülményeiket, és törekednek ezek javítására. A bürokratikus szabályozás könnyen lehet, hogy figyelmen kívül hagyja, vagy egyenesen szembe megy azzal, amit a piacot alkotó emberek akarnak. Nem úgy a piaci erők szabályozása.

Ha ez így van, akkor

nem létezhet szabályozatlan vagy „korlátok nélküli” piac.

Ezeket a jelzőket olyan piacokra használjuk, amelyeket nem szabályoz vagy korlátoz az állam. Amíg tudjuk, hogy mi alatt mit értünk, a fogalmakkal szemben nem lehet kifogásunk.

Szabadság, te szülj nekem rendet

De nem mindenki tudja, miről beszélünk. Valaki, aki nem ismeri a szabad piacok természetes szabályszerűségeit, ijesztőnek találhatja egy szabályozatlan piac gondolatát. Úgyhogy fontos, hogy a piac támogatói képesek legyenek világosan beszélni a spontán piaci rendről – vagyis arról a rendről, ami (Adam Ferguson szerencsés frázisával élve) emberi cselekvés, de nem emberi tervezés eredménye.

Mindez ellent mond az intuíciónak, így türelemre van szükség, hogy elmagyarázzuk.

A piaci erőkből rend fakad. De honnan jönnek a személytelen piaci erők? Az emberi cselekvés természetéből.

Az egyének célokat választanak, és cselekszenek, hogy elérjék azokat megfelelő eszközök alkalmazásával. Mivel eszközből kevés van, célból pedig sok, az egyének gazdálkodnak, hogy inkább többet érjenek el, mint kevesebbet. És mindig azt akarják, hogy egy kisebb értéket valami nagyobb értékre cseréljenek el (legjobb tudásuk szerint), sohasem fordítva. A szűkösség világában elkerülhetetlenek az átváltások, úgyhogy az ember inkább jó cseréket próbál kötni, mint rosszakat. Az emberi cselekvés eme és más következményeinek, valamint a világ természetének a következménye az, amit piaci erőknek hívunk. De igazából csak férfiak és nők, akik ésszerűen cselekszenek a világban.

A társadalom természetes rendje foglalkoztatta Frédéric Bastiatot, a 19. századi francia liberális közgazdászt is. Ezt a rendet a Harmonies économiques (Gazdasági harmóniák) című művében részletesen elemezte, de nem érezte szükségét, hogy a létét bizonygassa – elég volt csak rámutatnia. „Életünk során olyannyira megszoktuk már ezeket a jelenségeket, hogy úgyszólván észre sem vesszük őket, amíg valami váratlan és abnormális dolog rájuk nem irányítja a figyelmünket”, írta.

„[…] a társadalmi mechanizmus nyilvánvalóan oly roppant találékony, oly roppant hatalmas kell legyen, hogy arra a meglepő eredményre vezessen, hogy minden ember – még az is, akinek a sors a legszerényebb körülményeket juttatta – több kielégülést ér el egyetlen nap alatt, mint amennyit saját magának meg tudna termelni évszázadok alatt. […] Vakon kéne járnunk, hogy ne ismerjük fel, hogy a társadalom képtelen lenne ilyen összetett minták létrehozására – melyekben csupán igen kis szerep jut a polgári és büntető törvényeknek – valamilyen csodálatosan leleményes mechanizmusnak való engedelmesség nélkül. Ez a mechanizmus a tárgya a közgazdaságtan vizsgálódásainak.”

Valljuk be: létrejöhetett volna mindez, bekövetkezhettek volna ilyen rendkívüli jelenségek, ha nem lenne a társadalomban egy természetes és bölcs rend, ami a tudtunkon kívül működik?

Ugyanezt a leckét tanítja meg Leonard Read, a Foundation for Economic Education (FEE) alapítójának esszéje, az Én, a ceruza.

A legtöbb embernek fontos a rend. A káosz ellentétes az emberi fejlődéssel. Ezért van az, hogy akik nem látják be, hogy – Bastiat kortársának, Proudhonnak a szavaival élve – a szabadság szüli a rendet, nem pedig a rend a szabadságot, hajlamosak lesznek az állam által szabott rendet támogatni. Milyen ironikus, hisz mindig is az állam volt a rend legnagyobb megbontója.

Akik pedig megértjük Bastiat tanítását, azt is tudjuk, milyen sürgős, hogy mások is megértsék.

Ez a cikk a Carl Menger Intézet piaci szabályozásról szóló sorozatának első része. A következő részben arról lesz szó, hogyan lehet a szabad önszerveződés a vállalatok szabályozásának eszköze.

Az eredeti cikk itt olvasható. A fordítás alapja a Markets not Capitalism c. könyvben megjelent változat (42. fejezet). Fordította Madlovics Bálint, a Bastiat-idézeteket az eredetivel egybevetette Bertalan Gábor.