Radácsy László: Az egyenlőségről, őszintén

Abban alighanem mindannyian megegyezhetünk, hogy az igazságszolgáltatás, szélesebb értelemben az állam nem tehet különbséget állampolgár és állampolgár között, ezért az egyenlőségről szóló vita általában az anyagi egyenlőségről szól. De vajon

mennyire jogos az a követelés, hogy az állam a jövedelmek újraelosztásával a jövedelmi különbségeket is orvosolja, ha nem is teljesen, legalább részben?

Erre létezik nagyon kézenfekvő indoklás is: miért érdemel valaki kevesebbet csak azért, mert rosszabb körülmények közé született, kevesebb lehetősége volt tanulni, kevesebb ismeretet, kultúrát, előképzettséget tudott otthonról megszerezni. És miért érdemel többet valaki csak azért, mert szerencsésebb környezetbe született?

Lássunk egy példát – kitalált lesz ugyan, de talán a való élettől nem túlságosan elrugaszkodott.

Egyenlőtlenségek akkor is lesznek, ha a kiinduló helyzet azonos

Tegyük fel, kiválasztunk hasra ütve 10 embert a lakótelepről, és mindegyiküknek adunk 10 millió forintot. Azonos pontról, egyenlőként indulnak tehát, a kapott összeget egyformán érdemlik meg és egyformán nem.

Ha egy év múlva megnézzük, ki mire jutott a kapott pénzzel, már különbségeket fedezünk fel köztük.

Lesz három, akinek már egy fillérje sem maradt, egyikük eljátszotta, a másik menő autót vett rajta, a harmadik egy luxus turistaúton vett részt a családjával. Lesz négy, akinek némileg fogyott a pénze, de még maradt. Egyikük kölcsönadott egy barátjának, de az nem fizette vissza, a másik kicsit fellélegezhetett, mert megvehet olyasmit is, amire eddig a fizetéséből nem telt. Ketten vállalkozásba fogtak, de egy év után még mínuszban vannak. Egyikük nagyobb vállalkozásba kezdett, úgyhogy neki nemhogy szaporodik a pénze, de a bevételeiből a bankhitelt kell törlesztenie. Lesz egy, aki nagyjából a pénzénél marad, bankba tette, hogy a fiát jó egyetemre küldhesse, akár külföldre is. Végül kettejük pénze szaporodott. Egyikük kötvényekbe fektette a pénzét, a másiknak biztató kisvállalkozása lett. És lám, már ki is alakult a jövedelmi, vagyoni különbség. Netán igazságtalanul?

Öt év múlva a különbség még nagyobb lesz, a csóró csóró maradt, a turistaút örök emlék, de emberünk ott tart, mint öt éve, amikor a pénzt kapta. A luxusautó már nem megy úgy, mint eleinte, egyszer-egyszer javításra szorul, ami rettenetesen drága. Aki bankba tette a pénzét, annak ötévi kamattal minimálisan nőtt a pénze, ha az infláció miatt nem csökkent. Annak, aki a fizetésén felül költekezik, még maradt pénze, de már igencsak megcsappant. A kötvényes pénze szolidan szaporodott, a jó kötvények gyarapodása felülmúlta a rosszak esését.

A kisvállalkozó üzlete továbbra is szerényen növekszik, már két alkalmazottja van. Volna munka többnek is, de a munkavállalói bérterhek miatt nem engedhet meg többet. A másik vállalkozó már behozta a kezdeti kiesést, talán már kissé pluszban is van. A hitelesnek nem jött be az üzlet, fel kellett számolnia, miközben továbbra is törlesztenie kell a hitelt.

Most jogos-e azt mondanunk, hogy a kialakult vagyoni különbség igazságtalan?

Húsz év múlva a csóró börtönben ül betöréses rablásért. A balatoni villa ablaka tárva-nyitva volt, olyan kevésen múlt, hogy lebukott! A fia néha meglátogatja, de ritkán ér rá, a gyárban nagyon sok munka. És ha nem tesz ki magáért, elbocsátják, bőven van jelentkező a helyére. A luxusautó már rég a szeméttelepen van, a gazdája szintén visszacsúszott eredeti állapotába, de mégis jobban szenved, mert belekóstolt a jólétbe. A feleségével durván beszél, a fia elköltözött, amikor másodszor verte véresre részegen.

A bankbetétes fia kitűnően leérettségizett, angolból felsőfokú nyelvvizsgát tett, alaposan kitett magáért, és most is ezt teszi, amikor Cambridge-ben számítástechnikát tanul. A kötvényes fia apjától kért kölcsönt, hogy vállalkozni tudjon, mégis kedvezőbbek a feltételek, mintha a bankhoz fordul. A kisvállalkozónak már öt alkalmazottja van, jól elvan, nem is vágyik többre, nem akarja halára dolgozni magát csak azért, hogy kicsit többje legyen.

A nagyvállalkozó immár megtriplázta a pénzét, van két külföldi és öt belföldi leányvállalata. A fia és a lánya járják a nagyvilágot, dőzsölnek, elvégre telik rá. Ő meg semmitől nem akarja megfosztani utódait, hiszen még emlékszik rá, milyen odafigyelni minden elköltött fillérre. De nem kevésbé sikeres az, aki tizenöt éve csődbe ment. Új vállalkozásba kezdett, és hasznosította az előzőnél megszerzett keserű tapasztalatait, nem követte el ugyanazokat a hibákat.

Van egy fia, aki a legfontosabbakat megkapja otthonról, de semmi luxus, azt majd abból, amit megkeres. Az egyetemen minden olyat megtanul, ami a vállalkozásukhoz kell, utána beáll a cégbe, és végigpróbálja a különböző részlegek munkáit, hogy majd, ha tulajdonos lesz, mindenbe belelásson, és azt is átérezze, milyen alkalmazottnak lenni. A fizetése természetesen ugyanannyi lesz, mint az adott osztály más dolgozóinak.

Már ötven év telt el.

A csóró és a luxusautó-tulajdonos fia éppen most megy haza egy tüntetésről, ahol állami támogatásokért tüntettek. Ostorozták azt a világot, ahol egyeseknek nehéz megélni, míg másoknak sokkal több a pénze, mint amennyire egy embernek reálisan szüksége van. Mert, ugye, csúnya világ az, ahonnan hiányzik a társadalmi igazság és szolidaritás.

A cambridge-i diplomával a bankbetétes fiáért a legnagyobb világcégek vetekedtek, nagyon komoly pénzeket keres, de nagyon jó és hasznos munkaerő. A kötvényes fiának vállalkozása szépen alakul, a kisvállalkozóét a fia örökölte. Az alkalmazottakat majdhogynem családtagként kezelik. A nagyvállalkozó egész nap azon sopánkodik, hogy megy tönkre a cég. A gyermekei ott vannak a vezetésben, de nem foglalkoznak mással, csak a szórakozással, az alkalmazottakat lenézik, az üzleti partnerekkel nem találják a hangot.

A vállalat messze van még a csődtől, de kiszámíthatóan halad felé. Az a cég, amelyik az első csőd után másodszorra sikeres lett, virágzik. A cégtulajdonos fia vezeti, és szakmai rangnak számít náluk dolgozni. A jó szakemberek fizetése az átlagoshoz képest magas, de rengeteg a megrendelés, ezért az igénybevétel sem kicsi. A fiú most már bőven megengedhetné magának, hogy luxusra költsön, de nem teszi. Jó, annyi a külföldi tárgyalása, hogy most már rákényszerült, hogy egy magánrepülőt vegyen, hiába húzódozott.

A szerencsétlenség nem igazolja, hogy elvegyük annak a tulajdonát, aki megdolgozott érte

Gondolja mindenki tovább hőseink és családjuk sorsát. Mert ne felejtsük el, az anyagi, jövedelmi különbségek nagyjából így jönnek létre, az idők során. És persze ugyanígy módosulhatnak. Ha a csóró fia kitanul egy szakmát, amiben valóban jó, ha minden erőfeszítést megtesz, hogy tanuljon, kiléphet apja árnyékából, és akármilyen apró lépést tesz kifelé a gödörből, a gyermekei számára teremt vele nagyobb esélyt. Persze mindez tőle nyilván sokkal nagyobb erőfeszítést igényel, mint attól, aki egy középpolgári családban született, de nem lehetetlen.

Persze tévedés lenne, ha csak az érdemekkel foglalkoznánk, és elhanyagolnánk a véletlen, a szerencse, a pech szerepét. Az élet sok tényezőt befolyásolhat, az egyik tehetségesebb, kreatívabb, könnyebben tanul, a másik kevésbé. Az egyiknek szerencséje van, a másiknak nincs, vagy akár kifejezetten balszerencsés. Megérdemli-e a nehéz sorsot az, aki mondjuk csórók vagy vagyont elherdáló fiatalok unokájaként, dédunokájaként születik? Egyértelműen nem, de a külső körülményektől nem is várható el, hogy az emberi igazságérzetet kövessék.

Ugyanakkor

elvárhatjuk-e, ahogy a társadalmi igazságossággal érvelők teszik, hogy az élet igazságtalanságait azokkal tetessük jóvá, akiknek sikerült, annak terhére, amit megkerestek, amiért megdolgoztak? Természetesen nem,

ahogy bármilyen szerencsétlenség is, ha valakinek a házát elviszi az árvíz, vagy a szél lefújja a tetejét, mindenki igazságtalannak tartaná a szomszédját arra kötelezni, hogy befogadja. Akármilyen szörnyű, ha valakinek a parkoló autója totálkáros lesz, mert egy ámokfutó belerohan, senkinek nem jut eszébe, hogy az igazság azt követelné, hogy a szomszédja adja neki kölcsön a sajátját. És azon sem töri a fejét senki, hogy egyenlítse ki a tehetségben vagy a kreativitásban meglévő különbségeket – ez nyilvánvaló képtelenség is.

Ha valaki önszántából segít a szegényen, befogadja a házát vesztettet, kölcsönadja az autóját, esetleg a több autója közül az egyiket: tiszteletre méltó döntés, de ezt a döntést kizárólag maga az egyén hozhatja meg.

Nincs az a közösség, nincs az a többség, amely jogossá tenné a más tulajdona feletti rendelkezést.

Az úgynevezett „társadalmi igazságosság” az egyik legigazságtalanabb dolog, amit egy társadalom legsikeresebb tagjai ellen elkövethet: a társadalmi szintű rablás törvényesítése.

Ez a cikk a Carl Menger Intézet adókról és újraelosztásról szóló sorozatának harmadik, befejező része. Az első részben az adóztatás liberális és szocialista alapelveit tekintettük át, a második részben pedig az állami újraelosztás társadalmi hatásait mutattuk be.