Murray N. Rothbard: Az állami támogatásokról

Az „újraelosztás” mint a szabad döntések politikai felülírása

A vagyonhoz jutásnak kettő, és csakis két útja van: a gazdasági út (az önkéntes termelés és csere) és a politikai út (a kényszerrel való elvétel). A szabadpiac lényege, hogy kizárólag a gazdasági utat lehet követni, ennek megfelelően pedig mindenki annyit kap, amennyit a társadalom más tagjai hajlandók neki adni a szolgálataiért. Ebben az állapotban nem létezik egy olyan, elkülönült folyamat, hogy „elosztás”; csak termelés van, és a javak cseréje. Azonban amint megjelennek a kormányzati támogatások, a helyzet megváltozik: elérhetővé válik a vagyongyűjtés politikai útja. A vagyon a szabadpiacon kizárólag valamennyi egyén önkéntes döntése nyomán jöhet létre, mértékét pedig az határozza meg, hogy az emberek mennyire tudják szolgálni egymást. De a kormányzati támogatások megjelenésével a vagyon eloszlását immár az szabhatja meg, hogy az egyes személyek vagy csoportok mennyire képesek az irányításuk alá vonni az államapparátust.

A kormányzati támogatások létrehoznak egy külön elosztási folyamatot (nem „újraelosztást”, ahogy szokták néha mondani). Ugyanis ez az a pont, ahol a jövedelmeket elválasztják a termeléstől és a cseréktől, és ezektől elkülönülve határozzák őket meg.

Ezen elosztási folyamat révén tehát a jövedelmek eloszlását elválasztják attól, hogy egyesek mennyire hatékonyan tudják szolgálni a fogyasztókat. Ennek alapján azt mondhatjuk, hogy a támogatás valamennyi formája kényszerrel bünteti a hatékonyakat a hatékonytalanok érdekében.

A támogatások elnyújtják a hatékonytalan cégek életét a hatékonyak kárára, eltorzítják a termelés rendszerét, és gátolják a termelési tényezők mozgását a kevésbé értéktermelő felhasználási módoktól az értéktermelőbb módok felé. Kárt okoznak a piacban, és megakadályozzák a fogyasztói igények teljes kielégülését.

Tegyük fel, hogy valamely ágazatban egy vállalkozó veszteségeket könyvel el, vagy hogy egy tényezőtulajdonos nagyon alacsony jövedelmet képes csak realizálni. A piacon a tényezőtulajdonos átmenne egy másik, értéktermelőbb ágazatba, ahol mind magát, mind pedig a fogyasztót jobban tudná szolgálni.

Ha azonban az állam elkezdi támogatni, a hatékonytalan cégek tovább maradnak fenn, és a tényezőtulajdonosokat arra ösztönzik, hogy ne keressenek egy értéktermelőbb tevékenységet.

Minél több állami támogatás van a gazdaságban, annál inkább gúzsba van kötve a piac, és annál kisebb hatékonysággal tudja majd a fogyasztói igényeket kiszolgálni. Így minél több az állami támogatás, annál alacsonyabb lesz mindenki – minden fogyasztó – életszínvonala.

Állam és osztályharc

A szabadpiac jellemzője – mint láttuk – az érdekek harmóniája: az önkéntes, piaci cserékkel mindkét fél demonstrálja, hogy növeli a hasznosságát. Ahol viszont az állam beavatkozik, ott osztálykonfliktus jön létre, ugyanis az egyik ember egy másik kárára jut előnyhöz. Ezt leginkább a kormányzati transzferek kapcsán látjuk, amiket adókból vagy pénznyomtatás révén finanszíroznak: elvesznek Pétertől, hogy adjanak Pálnak.

Ha pedig a támogatás mint eszköz általánossá válik, mindenki arra törekszik majd, hogy ő irányíthassa az államot.

A termelést egyre inkább elhanyagolják, ahogy az energiáikat a politikai harcoknak – a zsákmányért való tülekedésnek – szentelik. Nyilvánvaló, hogy a termelés és az általános életszínvonal is csökken, két okból: (1) azzal, hogy az erőfeszítéseiket a termelés helyett a politikára fordítják, és (2) abból a tényből kifolyólag, hogy az állam a termelők nyakába ültet egy hatékonytalan, privilegizált csoportot. A hatékonytalanok törvényes jogot szereznek, hogy a hatékonyak cipeljék őket a hátukon.

Mindez annál is inkább igaz, mert bármely szakmában azok szoktak a legeredményesebbek lenni, akik a legjobbak benne. Ennek megfelelően

azok lesznek eredményesek a szabadpiacon – a gazdasági életben –, akik a legjobban tudnak termelni és szolgálni embertársaikat; és azok lesznek eredményesek a politikai harcokban, akik a legjobban tudnak kényszert használni, vagy a kényszerhasználók kegyeit keresni.

Általában – a munkamegosztás és az általános specializáció elveivel összhangban – eltérő emberek jeleskednek majd ezeken a különböző területeken, úgyhogy az egyik embercsoport láncra verését egy másik csoport érdekében hajtják majd végre.

De lehet, hogy valaki azt mondja, hogy szerinte ugyanazok lesznek mindkét tevékenységben hatékonyak, s hogy ezért nem valósul meg egyik csoport másik általi kizsákmányolása. Mint említettük, ez elég valószínűtlen; ha így lenne, akkor a támogatási rendszer elhalna, mert értelmetlen lenne, hogy az egyik csoport adózik az államnak, hogy aztán azt neki ossza vissza. De ami ennél fontosabb, hogy ez a rendszer az emberek rablási képességeit ösztönzi, és a termelő képességeiket bünteti.

Összefoglalva, amit az állami támogatási rendszer támogat, az a termelés hatékonytalansága és a kényszer és alávetés hatékonysága, míg amit büntet, az a termelés hatékonysága és a rablás hatékonytalansága. Azok, akik erkölcsi alapon az önkéntes termelést támogatják, eldönthetik, melyik rendszer – a szabadpiac vagy a támogatásoké – vezet jobb gazdasági eredményekre; azoknak pedig, akik a hódítást és konfiskálást támogatják, legalább is el kell tudniuk számolni a termelés ama visszaesésével, amit a politikájuk okoz.

Segélyek: kötelező és önkéntes segítség

A fenti elemzés a kormányzati támogatások valamennyi formájára alkalmazható, a kiválasztott termelőknek juttatott monopolisztikus privilégiumokra is. A közvetlen pénzbeli transzfer egyik gyakori példája viszont a szegények állami segélyezése. Az állami segély nem más, mint a szegénység támogatása. Az emberek innentől automatikusan pénzt kapnak az államtól azért, mert szegények. Ennek következtében a jövedelem elmaradásából származó határáldozat csökken, a tétlenség és a szegénység pedig növekedni kezd. Így

a szegénység állami támogatása hosszú távon növeli a szegénységet, ami a másik oldalon a kifizetett segélyek és a nem-szegényektől behajtott pénz összegét is emeli.

Amikor – mint általában – a segély mértéke közvetlenül a koldus gyermekeinek a számától függ, további ösztönzés lép be a rendszerbe, hogy a koldusok több gyermeket vállaljanak, mint egyébként, mert az állam arányosan növeli a támogatásukat. Ennek megfelelően a koldusok száma tovább növekszik. Thomas Mackay találó megfogalmazásában: „…a segély okozza a koldusságot. Nem tudunk megszabadulni a koldusságtól, ha kiterjesztjük az állami támogatás mértékét… Épp ellenkezőleg, ennek elfogadása csak növelné koldusságunkat, hisz – mint mondják – pontosan annyi koldusunk lehet, amennyit az ország hajlandó megfizetni.”[1]

Másfelől

az önkéntes jótékonyság nem jár ugyanezzel a hatással, mert a szegényeknek nincs egy kötelező és kimeríthetetlen követelésük a gazdagokkal szemben. Ellenkezőleg, a jótékonyság egy önkéntes és rugalmas jócselekedet az adakozó részéről.

Hogy mennyire őszinte a kormányzat azon vágya, hogy támogassa a jótékonyságot, meg lehet ítélni két örökérvényű állami tendencia kapcsán: először is, hogy elnyomják a magán jótékonysági szervezeteket, a másik pedig, hogy igyekeznek elhessegetni az utcákról a koldusokat, mondván „a kormányzat gondoskodik az ellátásukról”.[2] Mindkét intézkedés afelé mutat, hogy elnyomják az önkéntes és egyéni jótékonykodást, és inkább kényszerrel vegyék rá a lakosságot, hogy azokat a csatornákat használják, amiket az állam hivatalosan elfogad és ural.

Hasonlóképp a munkanélküli segély, ahelyett, hogy megoldaná a munkanélküliséget – mint gyakran gondolják –, valójában támogatja s ezáltal fokozza azt. Korábban láttuk, hogy a munkanélküliség egyik oka az, amikor a dolgozók és a szakszervezetek a szabadpiacon megszerezhető bér fölötti minimálbért harcolnak ki. Ennek az irreális minimumnak a fenntartását könnyítik meg számukra az adóból fizetett segélyek, amelyek elnyújtják azt az időszakot, amíg visszatarthatják munkaerejüket a piacról.

Ez a cikk a Carl Menger Intézet adókról és újraelosztásról szóló sorozatának második része. Az első részben az adóztatás liberális és szocialista alapelveit tekintettük át, a következő részben pedig az egyenlőség és az újraelosztás kapcsolatáról lesz szó.

Jelen írás Murray N. Rothbard Hatalom és tulajdon c. könyvének egyik alfejezete. Fordította Madlovics Bálint.

---

[1] Thomas Mackay, Methods of Social Reform (London: John Murray, 1896), 210. o. Újabban a közgazdászok elkezdték felismerni, hogy az állami támogatás növeli a tétlenséget, ellenösztönzi a munkát, és támogatja a szegénységet. Lásd Yale Brozen, „Welfare Without the Welfare State”, The Freeman, 1966 december, 40–42. o.; CT. Brehm és T.R. Saving, „The Demand for General Assistance Payments”, American Economic Review, 1964. december, 1002–18. o.; uők., „Reply”, American Economic Review, 1967. június, 585–88. o.; és Henry Hazlitt, „Income Without Work”, The Freeman, 1966 július, 20–36. o.

[2] Érdemes felidézni erről egy anekdotát, melynek alapján az Olvasó megítélheti, hogy ki volt a verklis igazi barátja – az ügyfele vagy a kormányzat:

„…egy hasonló kampány keretében, melynek célja az volt, hogy az utcákról eltakarítsák a verkliseket (a legtöbbjük szó szerint engedélyezett kéregető), egy nő elment LaGuardia-hoz egy lakossági fórumra, hogy könyörögjön neki, hogy ne fosszák meg őt a kedvenc verklisétől.

– Hol él maga? – kérdezte a nőt.

– A Park Avenue-n!

LaGuardia végül sikerrel véghezvitte a tervét, és elhajtotta a verkliseket és az utcai árusokat, a nyomornegyed lakóinak ellenkezései ellenére.”

Newbold Morris és Dana Lee Thomas, Let the Chips Fall (New York: Appleton-Century-Crofts, 1955), 119–20.