Nathaniel Branden: Az öröklés igazságtalan versenyelőnyt jelent? Közkeletű tévhitek a kapitalizmusról

Az öröklés bizonyos egyéneknek igazságtalan előnyt biztosít egy versengő gazdaságban?

Az öröklött vagyon kapcsán az első dolog, amit föl kell ismerni, hogy az ehhez a kérdéshez kapcsolódó lényeges jog nem az örökösé, hanem azé, aki eredetileg megtermelte a vagyont. A tulajdonjog nem más, mint a használat és a megválás joga;

ahogy az embernek, aki megtermelt egy vagyont, joga van használni azt és megválni tőle még az életében, ugyanúgy joga van ahhoz is, hogy eldöntse, ki kapja meg majd a halála után.

Senki másnak nincs joga meghozni ezt a döntést. Ettől fogva érdektelen – ebben a kontextusban – azt firtatni, hogy az örökös mennyire méltó vagy méltatlan a vagyonra; nem az ő alapjoga forog itt kockán; amikor az emberek elítélik az öröklött vagyont, akkor a termelő joga az, amit valójában támadnak.

Sokan azt mondják, hogy mivel az örökös nem termelte meg a vagyont, nincs hozzá inherens joga. Ez igaz: a joga egy származtatott jog; az egyetlen elsődleges jog a termelőé. De ha a jövőbeli örökösnek a termelő döntésén kívül nincs más erkölcsi alapja a vagyon megszerzéséhez, akkor senki másnak sincs – az államnak és a „köznek” biztosan nem.

A vagyonnal egy szabad társadalomban termelnek, nem pusztítanak

Egy szabad gazdaságban az öröklött vagyon nem jelent hátrányt vagy veszélyt senkinek, aki nem rendelkezik vele. A vagyon – ezt ne felejtsük el – nem egy statikus, korlátozott mennyiség, amit csak felosztani vagy elvenni lehet; a vagyont termelik; a potenciális mennyisége gyakorlatilag végtelen.

Ha egy örökös méltó a pénzére, magyarán ha termőre tudja fordítani, akkor még több vagyont hoz létre, és emeli az általános életszínvonalat – és ennyiben megkönnyíti a felfelé vezető utat minden újonnan jött tehetségnek.

Minél több a létező vagyon és az ipari fejlődés, annál magasabbak a gazdasági jutalmak (a bérek és a profitok), és annál szélesebb a piac a képességekre – az új ötletekre, termékekre és szolgáltatásokra.

Minél kevesebb vagyon létezik, annál hosszabb és nehezebb a küzdelem mindenkinek. Az ipari gazdaság első éveiben a bérek alacsonyak voltak; ekkor még szűk a piac a szokatlan képességek számára. De

ahogy követik egymást a generációk, és halmozódik a tőke, a képességes emberek iránti gazdasági kereslet is megnő.

A létező ipari rendszer epekedve várja a jó képességűeket; képtelenek mást tenni, mint hogy egyre magasabb bérekkel licitálnak a szolgálataikért (s hogy ezáltal kiképezzék saját jövőbeli versenytársaikat). Így rövidül folyamatosan az az idő, ami egy újonnan jött tehetségnek kell, hogy saját vagyont és üzletet hozzon létre.

Az örökölt vagyon – ha méltatlan személy kapja – egyetlen embert fenyeget csak, magát az örököst. Egy szabad, versengő gazdaság a folyamatos fejlődésről, innovációról és haladásról szól; nem tűri a stagnálást. Ha egy tehetségtelen örököshöz jut sikeres apja vagyona és vállalatbirodalma, képtelen lesz sokáig megtartani; nem tudja majd tartani a lépést a versenytársaival.

Egy szabad gazdaságban, ahol a bürokratáknak és a törvényhozásnak nem lenne árusítható hatalma, hogy gazdasági előnyöket nyújtsanak, az örökös minden pénze sem tudná megvenni neki a védelmet a tehetségtelensége következményeitől;

vagy jól dolgozik, vagy az ügyfeleit átcsábítják magukhoz a jobb képességű vezetők által irányított vállalatok. Nincs még valami, ami olyan sérülékeny lenne, mint egy nagy, rosszul vezetett vállalat a kicsi, hatékony cégekkel való versenyben.

A személyi luxus vagy tivornya, amire az örökös elveri az apja pénzét, nem bír semmilyen gazdasági jelentőséggel. A piacon képtelen lenne a tehetséges versenytársak útját állni, vagy gátat szabni a tehetséges embereknek. Nem találna automatikus védelmet sehol.

A tehetségtelen örökösök mentsvára: a vegyes gazdaság

A 19-20. század fordulóján volt az angolszász országokban egy népszerű mondás, ami nagyon világosan utalt az előbbiekre: „From shirtsleeves to shirtsleeves in three generations”, azaz három generációba telik, míg a szakadt ruháktól visszajutnak a szakadt ruhákig. Ha egy önerőből, saját képességei által felemelkedő személy a méltatlan örököseire hagyta rá az üzletét, az unokája visszatért a szakadt ruhák jelentette alacsony szintű munkákhoz. (Tehát nem lett belőle kormányzó.)

Egy vegyes gazdaság – mint a félszocialista vagy félfasiszta rendszer, amiben élünk – az, ami megvédi a termelésre képtelen gazdagokat, egy adott fejlettségi szintre fagyasztva be a társadalmat, s osztályokba és kasztokba az embereket, ami után egyre nehezebb bejutni vagy kiesni az egyik kasztból a másikba.

Csak így lehetséges, hogy aki még a befagyasztás előtt szerezte a vagyonát, az – mint egy örökös a feudális időkben – megtarthatja anélkül, hogy különösebben félnie kéne a versenytől.

Nem véletlen, hogy olyan sokan vannak a nagy üzletemberek örökösei, másod- és harmadgenerációs milliomosok között, akik a jóléti állam hívei, és még több és több szabályozást akarnak. Ezen szabályok célpontjai és áldozatai a tehetséges emberek, akik egy szabad gazdaságban átvehetnék ezeknek az örökösöknek a helyét – akikkel az örökösök képtelenek lennének versenyre kelni.

Mind Ludwig von Mises írja a Human Action (Emberi cselekvés) c. könyvében:

„Manapság az adók gyakran felemésztik az újonnan jöttek »túlzott« profitját. Nem tudnak tőkét felhalmozni; nem tudnak üzletileg növekedni; sohasem válnak majd nagyvállalkozóvá, aki felveheti a versenyt a csókosokkal. A régieknek nem kell félniük az általuk támasztott versenytől; megvédik őket az adószedők. Büntetlenül tespedhetnek a rutinjukban… Igaz, a jövedelemadó őket is gátolja, hogy további tőkét halmozzanak fel. De ami fontosabb számukra, hogy gátat szab a veszélyes újonnan jövőknek, hogy bármilyen tőkét felhalmozzanak. Az adórendszer gyakorlatilag privilégiumot garantál nekik. A progresszív adózás ebben az értelemben fékezi a növekedést a merevség javára…

A beavatkozás-pártiak arra panaszkodnak, hogy a nagyvállalatok egyre jobban betokosodnak, bürokratikussá válnak, és az újonnan jött tehetségek nem tudják már felvenni a versenyt a régi, beágyazott gazdag családokkal. Azonban – ha igazuk van – olyan dolgok miatt panaszkodnak, amiket a saját politikájuk idézett elő.”[1]

Ez a cikk a Carl Menger Intézet egyenlőtlenségről szóló sorozatának negyedik része. Az első rész arról szólt, hogy az egyenlőtlenség-e a társadalom valódi problémája, a második részben a jövedelemelosztási statisztikákról volt szó, a harmadik részben pedig Thomas Pikettyt és a kapitalizmus „alaptörvényeit” vettük górcső alá. A cikksorozat Tóth Andrásnak, a Carl Menger Intézet alapító igazgatójának az írásával zárul.

Az eredeti írás Nathaniel Branden „Common Fallacies About Capitalism” c. tanulmányának részlete, mely a Capitalism: The Unknown Ideal c. könyvben jelent meg. Fordította Madlovics Bálint.


[1] Ludwig von Mises, Human Action: The Scholar’s Edition (Auburn, Ala.: Ludwig von Mises Institute, 2010), 804–805. o.

2 thoughts on “Nathaniel Branden: Az öröklés igazságtalan versenyelőnyt jelent? Közkeletű tévhitek a kapitalizmusról

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: