Michael Esfeld: A nyílt társdalom és új ellenségei (2. rész)

(Az első részért kattintson ide.)

A tudás illúziója a társadalom irányítására

A jelenlegi koronajárványhoz hasonló nagyságrendű vírusos kitörések már többször is előfordultak. Legutóbb az ázsiai influenza az 1950-es évek közepén és a hongkongi influenza az 1960-as évek végén. A nyitott társadalmak mindig is sikeresen küzdöttek ellenük spontán viselkedésbeli alkalmazkodással és tisztán orvosi eszközökkel. A világjárvány hatékony megfékezésének ezt a tudását 2020 tavaszán dobták ki a kukába. A szakértőket, akik a kipróbált és bevált orvosi stratégiát támogatták – mint az általános higiéniai ajánlások és a veszélyeztetettek célzott védelme – rágalmazások érték. Mintha bárkinek, akinek bármilyen tudományos hírneve van és a világjárvány hagyományos megközelítését támogatta, elment volna az esze.

A cél az volt, hogy az orvosi stratégiát egy politikai stratégiával váltsák fel, amely stratégia az egész társadalmat a fizikai kontaktusok mindenre kiterjedő ellenőrzésével irányítja a világjárvány során.

Az emberi méltóság és az alapvető jogok háttérbe szorulnak az ellenőrzés mögött. Nem a veszélyeztetett emberekkel való szolidaritásról van szó. Célzott védelmüket épphogy aláássa az egész társadalmi élet politikai szabályozása. Minden társadalmi élet politikai szabályozása válik kifogássá arra, hogy nem gondoskodnak célzottan a veszélyeztetett emberek védelméről. Pedig ez halálos kimenetelű, végzetes következményekkel jár számukra, ami látható az idősek otthonában előforduló koronás halálesetek botrányosan magas számában. A szabályozás mindannyiunk társadalmi ellenőrzéséről szól.

Ma már számos tanulmány bizonyítja, hogy az olyan politikai elnyomó intézkedések, mint a zárlatok, nem jelentenek statisztikailag szignifikáns különbséget a koronajárvány elleni küzdelemben.[1] Ezt a következőképpen lehet szemléltetni: Vegyük a fertőzések előfordulására vonatkozó adatokat, például a kórházi felvételek és a halálesetek számát a népességhez viszonyítva, a hasonló földrajzi elhelyezkedésű és gazdasági fejlettségű országokban a hosszabb időn keresztül. Ezekből az adatokból nem lehet megállapítani, hogy ezek közül az országok közül melyikben fogadtak el olyan szigorú politikát (mint például az otthonmaradásra vonatkozó utasítással történő lezárás) és melyekben nem. [2]

Az egyik példa a Németország és Svédország közötti összehasonlítás 2020 májusától, miután Svédország megbirkózott az idősek és idősotthonok védelmében elkövetett, kezdeti hibákkal.

Nem volt statisztikailag szignifikáns különbség a világjárvány elleni védekezés sikerében a bezártság nélküli Svédország és a lezárást alkalmazó Németország között.

Egy másik példa az Egyesült Államokban Florida és Kalifornia, amelyek meleg éghajlata és tengerparti fekvése is hasonló. 2020 szeptembere óta a floridai kormányzó követte a tudományt, nevezetesen azt a tudományt, amellyel a hasonló járványok a hasonló nagyságrendű járványok ellen mindig sikeresen küzdöttek orvosi eszközökkel. Florida, minden katasztrofális jóslat ellenére, nincs rosszabb helyzetben a pandémia leküzdésében, mint Kalifornia, ahol a politikai elnyomás folyik. Ugyanez érvényes Dél-Dakotára, amely soha nem folyamodott politikai elnyomáshoz, szemben Észak-Dakotával, amelyik igen.

Sőt: időközben számos ország számos tanulmánya megerősíti, hogy

az úgynevezett koronavédelmi intézkedések költségei messze meghaladják azok előnyeit.

Ez a következőképpen számítható ki: elfogadjuk azt a feltételezést, hogy a zárlatok valóban statisztikailag szignifikáns módon megelőzhetik a koronavírus-fertőzés miatti korai halálozást. Ezután megbecsüljük a megnyert életéveket és összehasonlítjuk a zárlatok által okozott egészségügyi, társadalmi és gazdasági károk miatt elveszített életévekkel – hiszen az emberek ezek következtében korábban halnak meg, mint egyébként tennék. Ezek a halálesetek természetesen a jövőben merülnek fel, és globálisan és társadalmilag egyenlőtlenül oszlanak meg: elsősorban a hátrányos helyzetű társadalmi rétegeket és a fejlődő országokat érintik, főként az egészségügyi ellátás és a szegénység enyhítésének visszafejlődése miatt ezekben az országokban. Ezeket a számokat nem lehet pontosan megbecsülni, de a nagyságrendjük egyértelmű: az elvesztett életévekben kifejezett károk sokszorosan meghaladják a megnyert életévek számát.[3]

Mindez megerősíti a jól ismert eredményt: Ha az X értéket – itt az egészségvédelem – az emberi méltóság és az alapvető jogok fölé rendeljük, akkor nem csak az emberi méltóságot és az alapvető jogokat pusztítja el, de végül is rossz eredményt ér el X-szel kapcsolatban. Ez esetben ezek súlyos negatív hatásokat jelentenek az egészségvédelemre, a teljes világra az úgynevezett koronavédelmi intézkedések okozta pusztító károk következtében. Arra a következtetésre jutunk, hogy az alkotmányban meg kellene tiltani a zárlatokat és hasonlókat, hogy az, amit 2020 márciusa óta láttunk, ne ismétlődhessen meg.

Sajnos hasonló helyzettől kell félni az éghajlati válság politikai kezelésében is.

Az iparosodással összefüggő globális felmelegedés kétségtelenül komoly kihívást jelent. Mindazonáltal az éghajlatváltozás kezelésének módja a történelem során, az, ahogyan az emberiség mindig is spontán módon megbirkózott az éghajlatváltozással, az az alkalmazkodás és technológiai innováció.

A nyitott társadalom a legjobb feltételeket kínálja ehhez. Politikai feltételeket meghatározni a gazdaság és a társadalom irányítására viszont felülírja az emberi méltóságot és az alapvető jogok védelmét. Minden esetben meglehetősen önkényes, politikailag befolyásolt módon lehet csak meghatározni, hogy mi legyen fenntartható, s ez nem vezet a célhoz. A tények már most is azt mutatják, hogy a CO2-kibocsátás az iparosodott országokban energiafordulat nélkül (mint például Franciaország, az Egyesült Királyság, az USA) eddig ugyanolyan arányban csökkent, mint azokban az országokban, amelyek az elmúlt 20 évben óriási energiaváltást hajtottak végre (Németország). A döntő tényező a technológiai innováció, és nem a politikai paternalizmus, ami a társadalom irányítására erkölcsi-normatív tudás alapján igény tartó tudósokra támaszkodik. Viszont félő, hogy a politikai irányítás a világ klímájának állítólagos megmentése érdekében valójában megakadályozza a célzott, helyi harcot azok ellen a problémák ellen, amelyek évente számos halálesetet okoznak.

Nem véletlen, hogy nagyrészt ugyanazok a szakértői csoportok és szervezetek, például akadémiák, néhány olyan politikussal és üzleti vezetővel működnek együtt, akik a koronaválságot és az éghajlati válságot lehetőségként felhasználva, a nyitott társadalomtól a zárt társadalomig akarnak bennünket kormányozni. A koronavírus terjedését nyilvánvalóan a következő főpróbaként használják:

a félelem felkorbácsolása céljából a negatív externáliákat szándékosan olyan átfogóan definiálják, hogy a szabadság minden gyakorlása általános gyanú alá kerül,

hogy aztán a szabadságot az állítólagos szakértők által megfogalmazott feltételekkel ellenőrizni lehessen.

Miért történik ez? Sok tudós és értelmiségi számára nyilvánvalóan nehéz beismerni, hogy nem rendelkeznek a társadalom irányításához szükséges normatív tudással. Engednek a kísértésnek, amelyet Popper már azonosított az általa kritizált értelmiségiekben és tudósokban. A politikusok számára kevéssé vonzó, hogy ne tegyünk semmit, és hagyjuk, hogy az emberek élete menjen a maga útján. A lehetőség kedvező, hogy a régóta ismerős, de új formában megjelenő kihívásokat egzisztenciális válsággá változtassák, és félelmet szítsanak áltudományos modellszámításokkal, amelyek katasztrofális előrejelzésekhez vezetnek. Aztán a tudósok a reflektorfénybe állíthatják magukat olyan politikai követelésekkel, amelyeket nem korlátoz az állítólagos szükségállapot miatt a jogállamiság. A politikusok felhasználhatják a tudományos legitimitást az emberek életébe való, olyan fokú beavatkozásra, amit demokratikus eszközökkel, alkotmányos módon soha nem tudnának elérni. Szívesen csatlakoznak hozzájuk gazdasági szereplők, akik hasznot húznak ebből a politikából, és áthárítják a vállalkozásuk kockázatát az adófizetőkre.

Vannak olyan tudósok, politikusok és gazdasági vezetők, akik már az eddigi víruskitöréseknél (mint a 2009-es sertésinfluenza) kényszerítő politikai intézkedéseket követeltek. Felkészültek rá, hogy a következő járványt arra használják, hogy előmozdítsák terveiket – őszinte meggyőződésből, a hatalomra való törekvésből, vagy puszta nyereségvágyból. De éppen a tudományfilozófia tanít bennünket arra, hogy egyetlen egyén vagy egyének csoportja sem képes a társadalom fejlődését egy előre kidolgozott terv („összeesküvés”) segítségével irányítani. Súlyos körülmények voltak – mint például Wuhanból és Bergamoból érkezett képeken –, amelyek pánikreakciókkal kombinálva ahhoz vezettek, hogy ezúttal ezek a tervek elnyerték a média, a politikusok és a tudósok széles körének támogatását. Ezután egy olyan trend alakult ki, amely egyre több társadalmi szereplőt ragadott magával és nehéz volt kitörni belőle.

Ez a helyzet jól összehasonlítható az első világháború kitörésével, amely 1914 júliusában, szintén rendkívüli körülmények között alakult ki. Valóban fennáll a veszélye annak, hogy a 20. századi történelem megismétlődik a 21. században: A koronajárvány politikai kezelése megfelel az első világháborúnak. A társadalom radikális felforgatására irányuló követelések, mint például a „Zero Covid” (és annak megfelelője az éghajlatvédelmi aktivizmusban) megfelel a bolsevizmusnak. Ezekkel a követelésekkel és az elitek egészének kudarcával szemben egy radikális jobboldali populizmus van kialakulóban, amely a fasizmus mai megfelelőjévé fejlődhet.

A korona-kényszerintézkedések gazdasági következményei és a korlátlan pénznyomtatás, hogy kezelje ezeket a következményeket, inflációhoz és végül egy olyan gazdasági válsághoz vezethet, mint az 1920-as évek végén,

amikor a kontinentális Európa liberális erőit a bolsevizmus és a fasizmus szétzúzták. Fontos, hogy tisztában legyünk ezzel a veszéllyel, hogy felismerjük a párhuzamokat a 20. századdal. Csak akkor tudunk szembe szállni ezekkel, ha tudatában vagyunk a végzetes tendenciának, amelyet a koronajárvány létrehozott.

A negatív externáliák problémája és megoldása

Az itt felszínre kerülő kérdés egy régi probléma. A csupán védelemre korlátozott államban is létezik: ahhoz, hogy mindenkit hatékonyan meg lehessen védeni az erőszaktól, mindenki tartózkodási helyét mindenkor biztosan ismerni kéne; mindenki egészségének a vírusfertőzéstől való hatékony védelme érdekében a fizikai érintkezésnek mindenkor ellenőrizhetőnek kell lennie. A probléma a negatív externáliák önkényes meghatározása, amellyel szemben még önmagában a libertarianizmus sem immunis. Mert

nem világos, hogy mi az, ami negatív externália, és mi az, ami nem.

A vírusok terjedése vagy a világ éghajlatának változásai is negatív externáliákhoz vezetnek, amelyek végső soron minden egyes minden emberi tevékenység során előfordulnak, és amelyek szabályozást igényelnek. Ez lehet állami szabályozás vagy a tulajdonjogok kiterjesztésén keresztül történő piaci szabályozás. Például minden személynek tulajdonjogot adhatnánk az őt körülvevő levegőre, hogy ez a levegő ne szennyeződhessen emberi test által terjesztett vírusokkal, vagy bizonyos éghajlati feltételeknek kell megfelelnie, amelyet emberi tevékenységek befolyásolhatnak, stb. (A témáról lásd Murray N. Rothbard írását itt – a szerk.)

Következésképpen az ellentét nem az állam és a szabadpiacok között áll fenn. Az ilyen módon való gondolkodás nem megy elég messzire az alapvető problémának, a negatív externáliák önkényes kiterjesztésének kezeléséhez. Az ellenőrzést állami vagy magánszervezeteken keresztül lehet gyakorolni. A bizonyítványok, amelyek tisztára mossák az embereket, és lehetővé teszi számukra, hogy részt vegyenek a társadalmi és gazdasági életben, magán- és állami szervek is kiadhatják. Lehet verseny köztük, és a konkrét kialakításukkal kapcsolatban is. Mindez végső soron lényegtelen.

A lényeg a mindenre kiterjedő ellenőrzés totalitarizmusa, amelybe még a liberális állam- és társadalmi rendek is belecsúszhatnak, ha a negatív externáliákat olyan önkényesen határozhatják meg, hogy végül mindenki, minden cselekedetével együtt, a másoknak való ártás általános gyanújába esik.

Ezt csak olyan emberképpel lehet ellensúlyozni, amely a szabadságon és az emberi méltóságon alapul. Ez olyan alapvető jogokat eredményez, amelyek a következő értelemben feltétel nélkül érvényesek: érvényességüket nem lehet alárendelni egy magasabb célnak.

Csak akkor függeszthetők fel, ha az azokat érvényesítő állam létének védelme ezt megköveteli, például külső támadás esetén. Ez a popperi értelemben vett nyílt társadalom alapja, amelyet – mint korábban említettük – a természetjog határoz meg, az egyetemes emberi jogok a felvilágosodásban meghatározott politikai követelménye, és így tovább. A nyitott társadalomban a tudomány ugyanolyan nyitott a kutatásban és a tanításban, mint a szerződési szabadság és az ehhez kapcsolódó gazdasági szabadság. Ez utóbbi azonban önmagában nem létezik, hanem csak a fent említett alapon. Mert csak ezen az alapon – amely a szabad élethez való jognak felel meg – lehet behatárolni a mások szabadságának konkrét és jelentős károsítása formájában jelentkező negatív externáliákat, amik a mások életmódjába való külső beavatkozást indokolják.

Ismét, másképp fogalmazva: az axióma minden ember gondolkodásának és cselekvésének szabadsága. Egy embert egyénként elismerni azt jelenti, hogy megadjuk neki ezt a szabadságot, elismerjük a méltóságát. Ezzel lehetővé tesszük, hogy saját életét maga alakítsa. Nincs olyan erkölcsi érték, amely e méltóság fölött állna, és amelyre tekintettel indokolt lehet a negatív externáliákat definiálni, amelyek minden ember cselekedetét az alá az általános gyanú alá helyeznék, hogy a másoknak kárt okoz (mint például az egészségvédelem vagy az éghajlatvédelem). A filozófiában az ilyen megfontolást nevezik transzcendentális érvnek, amely a priori érvényes. Empirikusan, a történelemből is és a mostani tapasztalatok alapján az is nyilvánvaló (ha valaki meg akarja nézni), hogy

amikor valaki elhagyja az emberi méltóság és szabadság alapját, mindig kárt okoz az emberek nagy többségének, és a hasznot csak az az elit aratja le, amely hasznot húz a zárt társadalomba való bejutás feltételeinek szabályozásából.

Ez az empirikus érvelés kiegészíti a fent említett transzcendentális érvet.

Ahogy a második világháború után, úgy most is irányváltás előtt állunk, amely évtizedekre meghatározhatja a társadalmunkat, mert olyan tendenciát indíthat el, amely minden nagyobb társadalmi csoportot és politikai pártot felölel. Peter Sloterdijk azt mondta 2020 márciusában, a koronaválság kezdetén, hogy a Nyugat ugyanolyan tekintélyelvűnek fog bizonyulni, mint Kína.[4] Sajnos bebizonyosodott, hogy igaza van, bár tavaly még sokan – beleértve e tanulmány szerzőjét is – a 20. század totalitarizmusainak tapasztalatainak ismeretében nem tartották ezt lehetségesnek. A szervezetek nagy része, a társadalmi csoportok és a politikai pártok – beleértve a “liberálisnak” címkézetteket is – csatlakoztak az átfogó ellenőrzés új totalitarizmusának tendenciához. De sokan voltak azok is, akik liberális, vallási vagy társadalmi meggyőződésből (vagy egyszerűen azért, mert nem engedték, hogy elvegyék a józan eszüket) nem fogadták el azt a modellezett valóságot, amelyet a média elhitetett velük.

Legfőbb ideje, hogy tudatában legyünk annak, hogy milyen útelágazódás előtt állunk. Ehhez józan szemléletre van szükség, amely nem hagyja magát elhomályosítani a félelmektől, amelyet a nyílt társadalom új ellenségei szítanak. Nevezetesen azt kell nézni és bízni abban, ami mindannyiunkat, mint racionális lényt kitüntet: az egyén méltóságában, amely a gondolkodás és a cselekvés szabadságában áll.[5]

Jelen írás egy tanulmány második része; az első részt lásd itt.

Ez a cikk a svájci Liberales Institut (alapítva 1979) honlapján jelent meg 2021 áprilisában. A szerző a Lausanne-i Egyetem filozófiaprofesszora és a Liberális Intézet Tudományos Tanácsának tagja. Fordította Némethné Pál Katalin.


[1] Összefoglaló tanulmány: in Eran Bendavid et al., «Assessing mandatory stay-at-home and business closure effects on the spread of COVID-19», European Journal of Clinical Investigation 51 (2021), e 13484. Ld. még az American Institute of Economic Research idevágó tanulmányainak áttekintését «Lockdowns do not control the coronavirus: the evidence», https://www.aier.org/article/lockdowns-do-not-control-the-coronavirus-the-evidence (abgerufen am 20. Dezember 2020). Ld. továbbá: Christian Bjørnskov, «Did lockdown work? An economist’s cross-country comparison», CESifo Economic Studies, 29. März 2021, 1-14, DOI: 10.1093/cesifo/ifab003. A németországi lezárási politika kritikája: Christoph Lütge und Michael Esfeld, Und die Freiheit? Wie die Corona-Politik und der Missbrauch der Wissenschaft unsere offene Gesellschaft bedrohen, München: riva 2021.

[2] Vö. R. F. Savaris et al., «Stay-at-home policy is a case of exception fallacy: an internet-based ecological study», Nature Scientific Reports 11 (2021), Artikel Nr. 5313.

[3] Ld. pl. Németországra: Bernd Raffelhüschen, «Verhältnismässigkeit in der Pandemie: Geht das?», WiSt. Wirtschaftswissenschaftliches Studium Juli 2020; Svájcra: Konstantin Beck und Werner Widmer, «Corona in der Schweiz. Plädoyer für eine evidenzbasierte Pandemie-Politik», ISBN 978-3-033-08275-5, https://www.corona-in-derschweiz. ch (abgerufen am 16. Dezember 2020); az Egyesült Királyságra: David K. Miles, Michael Stedman und Adrian H. Heald, «‹Stay at home, protect the National Health Service, safe lives›: a cost benefit analysis of the lockdown in the United Kingdom», International Journal of Clinical Practice 75.3 (2020), DOI: 10.1111/ijcp.13674. Ld. továbbá az Oxfam jelentését: «The hunger virus: how COVID-19 is fuelling hunger in a hungry world», 9. Juli 2020, https://www.oxfam.de/presse/pressemitteilungen/2020-07-09-neue-hunger-epizentren-covid-19-mehr-menschenkoennten

[4] Interjú: Le Point 18. März 2020, https://www.lepoint.fr/politique/sloterdijk-le-systeme-occidental-va-se-reveleraussi-autoritaire-que-celui-de-la-chine-18-03-2020-2367624_20.php

[5] Az itt kifejtett gondolatokat erősen befolyásolta a következő személyekkel folytatott eszmecsere: Andreas Buchleitner, Boris Kotchoubey, Christoph Lütge, Henrique Schneider és Gerhard Wagner. Természetesen a műért a szerző visel minden felelősséget.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: