Howard Baetjer Jr.: Szabályozatlan piac nem létezik

Szabályozás: állami és piaci

Az állami szabályozás probléma. Korlátozásokkal és engedélyekkel operál; megtilt cseréket, amiket békés emberek egymással megkötnének; valamint rákényszeríti őket olyan cserékre, amiket nem akarnának megkötni. Ilyenformán az állami szabályozás belegázol a szabadságunkba.

Széleskörű konszenzus van arról is, hogy az állami szabályozás gyakran komoly károkat okoz. Például a szabályozók a helyi taxivállalatok érdekében számos országban beleavatkoznak az Uber és a Lyft terjeszkedésébe, noha az emberek szeretnék igénybe venni a szolgáltatásaikat; az élelmiszer- és gyógyszerbiztonsági hivatal gyakran meggátolja, hogy beteg emberek hozzájussanak bizonyos, az orvosaik által javasolt és a gyártók által is támogatott gyógyszerekhez (bár a gazdagabbak megengedhetik maguknak, hogy más országba utazzanak a gyógyszerükért). A bankok szabályozása pedig tiltja, hogy helyi bankárok a személyes ismereteik alapján ítéljék meg valaki hitelképességét: hitelt csak előre meghatározott képletek alapján nyújthatnak, a személyes ítéletük alapján nem. Különösen nagy a rájuk nehezedő adminisztratív teher, és vannak is olyan – elsősorban kisebb – pénzintézetek, amelyeket ez bezárásra kényszerít.

Az állami szabályozás probléma – mégsem elég annyit mondani, hogy „dereguláljunk”, vagy hogy „törölünk el minden szabályozást”. Mert mindenki akarja, amit a szabályozás elvileg nyújt nekünk: piaci kiszámíthatóságot, az általunk vásárolt termékek és szolgáltatások minőségét és biztonságosságát.

Amikor beszállunk egy taxiba vagy Uberbe, szeretnénk tudni, hogy a sofőr barátságos, megbízható, és hogy az autó is jó állapotban van. Amikor beveszünk egy gyógyszert, szeretnénk tudni, hogy biztonságos és hatásos. És amikor a pénzünket betesszük a bankba, szeretnénk tudni, hogy a bank megfelelő tőkeellátottsággal és decens kihelyezési politikával bír, úgyhogy nem fogjuk elveszíteni a pénzünket. Röviden: szeretnénk, hogy a termékek és szolgáltatások szabályozva legyenek.

Akkor hát úgy fest, nincs más választásunk: az állami szabályozás szűkíti a szabadságunkat, és gyakran gondokat okoz a gazdaságban, de ha kiszámíthatóságot és minőségbiztosítást akarunk, akkor szükségünk van rá. Úgyhogy – ezek szerint – a legtöbb, amit tehetünk, hogy elvben elfogadjuk az állami szabályozást, de a gyakorlatban igyekszünk korlátozni, és rászorítani, hogy a lehető legkevesebb kárt okozza.

De nem. Nem ez a megfelelő reakció, mi több, ez egy tragikusan rossz válasz, ami egy nyelvhasználati hiba következménye:

azt hisszük, hogy a „szabályozás” csak állami szabályozást jelenthet. De nem az állam az egyetlen lehetséges szabályozó. Mi több, valójában nem létezik olyan, hogy szabályozatlan piac.

Az állami beavatkozástól mentes piacokat nagyon szigorúan szabályozzák a piaci erők: a piacon részt vevők döntései és cselekedetei.

Az első védvonal: a „jobb árut jobb áron” versenye

Vegyünk például a piaci szabályozás egy olyan formáját, ami annyira része az életünknek, hogy sokan észre sem veszik: a piac szabályozza az árakat. Mi, akik mikroökonómiát tanítunk, gyakran mondjuk, hogy nagyon rossz, ha az állam szabályozza az árakat, mert az árszabályozás hiányokat vagy többleteket eredményez. Úgyhogy a piactól várjuk az árak (vagy a legtöbb ár) szabályozását. Például: ha a szomszéd szupermarket két dollárt kér egy kiló paprikáért, akkor az utcában a zöldséges sem teheti meg, hogy sokkal többet kér, ha el akarja adni a paprikáit, és ez egyformán igaz minden élelmiszerüzletre. A különböző boltok közötti verseny szabályozza a paprika árát.

Ugyanez igaz a minőségre is. A fogyasztók nem fognak fonnyadt paprikát venni, ha úgy vélik, hogy máshol kaphatnak frisset is.

A választás képessége, hogy átmehetünk egy másik versenytárshoz – valamint a versenytárs vágya, hogy átmenjünk hozzá – az, ami szabályozza, hogy milyen termék kerül az élelmiszerboltok polcaira.

Sőt a boltok azt sem igazán engedhetik meg maguknak, hogy egyáltalán a polcon hagyják a fonnyadt paprikát, mert elriasztaná a vevőket; lehet, hogy el akarják adni, de nem biztos, hogy ilyen kellemetlen látványban akarják a fogyasztóikat részesíteni. Így tehát a piac számos módon szabályozza a minőséget.

A paprika frissességét könnyen meg tudjuk állapítani. Mi a helyzet azokkal a termékekkel, amiknél a minőséget nem tudjuk előre megítélni? Nem tudjuk, hogy van-e priusza egy Uber-sofőrnek, és egy gyógyszer mellékhatásai sem derülnek ki ránézésre. Ilyen esetekben kell valaki, aki mindezekkel tisztában van, és biztosíthat bennünket a minőség felől. Ez

a vállalatoknak is érdeke: ahogy versenyeznek a termékeik és szolgáltatásaik, a minőség garantálása is gyakran a termék részévé válik.

Ennek a legkézenfekvőbb formája a piacon a márkavédjegy. Amikor látunk egy olyat nevet, mint a Black & Decker, a J Crew vagy a Sony, akkor nagyjából tisztában vagyunk vele, hogy mit fogunk kapni. Keményen dolgoznak ezek a cégek, hogy felépítsék a márkájuk hírnevét, és nagyon is próbálnak rá vigyázni, nehogy csorba essen a reputációjukon.

A második védvonal: a piaci minőségbiztosítók

Azonban a cégek állításai nem mindig meggyőzőek. Gyakran

szeretnénk, ha lenne egy objektív, kívülálló harmadik fél is, aki szavatol a termék vagy szolgáltatás minősége felől. A piac ezt a szolgáltatást is bőségesen nyújtja.

Először is említsük meg a kiskereskedelmet. A kiskereskedőknek is megvan a maguk reputációja, és aki azt akarja, hogy a vevői ne csak egyszer vásároljanak nála, az nem fog a polcára rossz minőségű termékeket tenni. Tudjuk, hogy ha a bemegyünk egy Best Buy-ba, akkor ellenőrzött, jó minőségű árukat találunk. Target, Rite Aid, Best Buy, Staples – egyikük sem akarja, hogy az emberek visszahozzák a termékeket, vagy hogy panaszkodjanak a minőségre. A kiskereskedők profitérdeke tehát afelé hajtja őket, hogy biztosítsák a megfelelő minőséget.

A harmadik fél egy másik fajtáját képviselik a piaci minőségbiztosítók. Ezek olyan vállalkozások, amelyeknek konkrétan az a szolgáltatása, hogy értékelik a termékek minőségét, és publikálják az eredményeiket. A legfontosabb, amit meg kell említenünk, az Underwriter’s Laboratory, amely ezer és ezer potenciálisan veszélyes terméket hitelesít. A legtöbb amerikainak, ha van otthon hajszárítója, szinte biztos, hogy az alján ott találja az UL pecsétjét. Ugyanis

a legtöbb, potenciálisan veszélyes terméket gyártó cég elküldi a termékeit az UL-nek még a tervezés során, kikérik a tanácsukat és az értékelésüket, hogy amikor gyártásra kész a termék, rátehessék az UL elfogadó pecsétjét.

Ma pedig, az internet korában számos információszolgáltatót találunk, különösen az internetalapú, „sharing economy”-n és az emberek összekötésén alapuló szolgáltatások – Uber, Lyft, Airbnb, vagy Thumbtack – kapcsán. A Thumbtack információt szolgáltat különféle szolgáltatókról – ott találtam például egyszer egy zseniális ablakmosót. A lényeg, hogy az ilyen oldalakon olvashatjuk a fogyasztók ítéleteit és értékeléseit, s persze maga a Thumbtack is csak olyan szolgáltatókat ajánl fel, akiknek jó a reputációjuk, mert elégedettek voltak velük az ügyfeleik. Ez a piac által nyújtott minőségbiztosítás másik formája.

Végül pedig vannak – gyakran a háttérben „megbújva” – maguk a biztosítótársaságok. A biztosítók profitérdeke az, hogy olyan cégeket biztosítsanak, akiknek a termékeiről úgy gondolják, méltó a biztosításra. Nem akarnának olyan vállalatot biztosítani, amelynek a termékei vagy szolgáltatásai ártanak majd az embereknek, és utána hozzájuk fordulnak majd kártérítésért. Ilyenformán ők is ellenőrzik a vállalatok termékeinek minőségét, és csak azokkal a termékeket és szolgáltatásokat biztosítják, amelyek jó minőségűek.

Bízhatjuk-e a piacra? Bízhatjuk-e az államra?

Miután összefoglaltuk, milyen piaci intézmények láthatják el a gazdasági szereplők szabályozását, a következő kérdés merül fel: képesek ezek az intézmények megadni nekünk azt a fajta szabályozást, amire vágyunk?

Az állításom az, hogy

a piaci erők jobban működnek, mint az állami szabályozás. Ha ugyanis belegondolunk, hogy magát az állami szabályozást (tehát a szabályozás folyamatát) mi szabályozza, akkor egy felülről lefelé haladó folyamatot látunk, a végeredményt pedig a lakosság csupán indirekt módon, a politikai gépezeten keresztül tudja befolyásolni.

Az állami szabályozói intézményeknek gyakorlatilag semmilyen visszacsatolásuk vagy tényleges kontrolljuk nincs. Azt tesznek, amihez kedvük van, s nekünk, a nép tagjainak nincs ráhatásunk arra, mit csinálnak, mert a befolyásunk rendkívül közvetett. Az állami szabályozás ennek megfelelően gyakran hibázik, és érzéketlen a közönség igényeire és vágyaira.

Kinek a feladata, hogy ellenőrizze, jól teszi-e az állam a dolgát? Nos, a szavazóké. Ez egy felülről lefelé haladó folyamat: a szavazók megválasztják a törvényhozás tagjait, és rajtuk keresztül befolyásolják a minőségbiztosító intézményeket. Mennyire működik ez? Mennyire tudjuk ezen keresztül kommunikálni, hogyan szeretnénk használni az Ubert? Nagyjából semennyire: nem vagyunk abban a helyzetben, hogy befolyásolni tudjuk – például – a személyszállítás piacának szabályozását. Először is a szavazók összességét nem feltétlenül érdekli ez a piac. Másodszor, akiket érdekel, gyakran racionálisan tájékozatlanok: kevés értelme van bármely szavazótól, hogy – mint szavazó – sok időt és energiát töltsön a képviselőjelöltek személyszállítással kapcsolatos álláspontjának megismerésével, mert tudják, hogy annak az esélye, hogy az ő szavazatuk lesz a választás kimenetelében a döntő, elenyészően kicsi. Ezért gyakran nem tájékozódnak a jelöltekről elég alaposan. Harmadszor pedig

a szavazók nem tudnak csak egy ágazat szabályozásáról szavazni.

A képviselőválasztás – melynek ciklusai közt évek telnek el – ezért reménytelenül indirekt és tompa módja annak, hogy a lakosság egy konkrét ágazat szabályozását befolyásolja.

Egy egyszerű példa: a személyszállítás piaci szabályozása

Hogyan nézne ki a személyszállítás piaci szabályozása? Tegyük fel, hogy felülről ránk oktrojált korlátozásokat mind eltöröljük, és a lakosságot mint szavazót – illetve nem, nem mint szavazót, hanem mint vásárlót hozzuk vissza a képbe. Hogyan lenne a piac szabályozva? Igazság szerint a taxivállalatok fő szabályozója az USA-ban ma is a magánszektor, nem pedig állami biztosságok.

Számos esetben az állami szabályozók fölöslegesek a közegészség és -biztonság garantálása tekintetében. Leginkább csak útban vannak.

A taxivállalatokat részint különféle minőségbiztosító cégek – mint az Angie’s List vagy a Better Business Bureau – értékelik, akik tanúsítványokat állítanak ki nekik, részint pedig szabályozzák őket maguk a taxisok is, akik csak általuk kedvelt vállalatoknál dolgoznak. Ahol lakom, az egyik vállalat a Jimmy’s Cab Company: a különböző sofőrök vagy leszerződnek nála, vagy nem, az alapján, hogy milyen a reputációja a lakosság szemében a vállalatnak. Összességében tehát a taxisok és a minőségbiztosítók döntései garantálják a fogyasztók számára a minőséget. És az is előfordul, hogy például a Better Business Bureau megvonja valakitől a támogatását, azt üzenve az embereknek, hogy ehhez a vállalathoz nem érdemes menni. Ezzel pedig elriasztják az ügyfeleit, és komoly üzleti problémákat okoznak a cégnek, ha nem tudja egy jó nevű minőségbiztosító pecsétjét felmutatni.

Hasonló a helyzet az olyan autómegosztó szolgáltatásoknál, mint az Uber, amik nyugodtan beléphetnek a piacra, és megpróbálhatnak saját szolgáltatást kínálni. A lényeg, hogy ebben a folyamatban

minden önkéntesen történik. A lakosság pedig választhat: „Itt van ez az új lehetőség. Velük utazzunk? Vagy inkább válasszunk egy olyan céget, amit már megszoktunk?”

Ugyanígy működik a Lyft: az emberek kiválasztják, hogy melyik csomagszállítót milyen minőségi garanciával fogadják el. Ez is egy piaci nyomást jelent: az Uber kapcsán gyakran felhozták, hogy a sofőröket nem ellenőrzik eléggé, ha pedig ez a vásárlók elpártolását okozza, az Uber szigoríthat a szabályain, vagy csődbe megy. De valójában a sofőröket árgus szemekkel figyelik minden egyes út során. Az Ubernél vagy akár az Airbnb-nél minden egyes vásárló egy ellenőr. Tehát a visszajelzés, a minőséggel kapcsolatos visszajelzés rendkívül erős.

Feltehetjük a kérdést:

mi szabályozza a minőségbiztosítást, amit az Angie’s List, a Better Business Bureau, vagy akár az Uber vagy a Lyft nyújt? A velük dolgozó sofőrök döntései, és a vásárlók döntései.

Természetesen a rendszer nem tökéletes, de nagyon erős, mert rengeteg visszajelzéssel működik – ez pedig rengeteg jó minőségbiztosítást eredményez.

Egy bonyolultabb példa: a gyógyszerek piaci szabályozása

Állami szabályozók híján a gyógyszerek piaci szabályozása számos okból összetettebb kérdés. Megint az emberek kezébe helyezzük a döntést; végső soron az ő döntésük lesz, ami szabályozza a gyógyszerek minőségét. De

ez azt jelenti, hogy akkor döntse el mindenki maga, hogy biztonságosak és hatásosak-e a gyógyszerek? Természetesen nem.

Mivel a lakosságnak nincs meg a szükséges tudása (és a kedve sem, hogy kutatásokat végezzen), szükségük van egy vagy több minőségbiztosító vállalatra, amelyek szavatolnak a gyógyszerek minősége felől. Egyfelől már most is rengeteg klinikai kutatást végeznek a gyógyszerek minősége és hatásossága kapcsán. Ezek eredményeit publikálja aztán az Amerikai Orvosi Szövetség (AMA) folyóirata, a The Lancet, a Mayo Clinic, és számos egyéb vállalat. Ezek egymástól függetlenül, magánszervezetek által kikutatott, megbízható információk a gyógyszerek minőségéről.

Másfelől, ha nem lenne gyógyszerfelügyeleti hatóság, ki nyomná rá a megbízhatóság pecsétjét az egyes gyógyszercégekre? Felemelkedhetnének független értékelő-szervezetek a hatóság helyett, vagy akár mellette. Egy számomra szimpatikus reform így hangzana:

a gyógyszerfelügyeleti hatóság folytassa csak a tesztelést, de a gyógyszergyáraknak ne kelljen az engedélyüket kérni. És akkor belépne egy olyan cég, mint az említett Underwriter’s Laboratory, és azt mondaná: „mi is ugyanolyan jól tesztelünk, csak gyorsabban”,

s a gyógyszerfelügyeleti hatóságot idővel az (egy vagy több) független értékelő lekörözné a versenyben, kiszorítva őt a piacról.

Ez persze mind csak spekuláció. De menjünk tovább: a minőségbiztosítók ajánlásai alapján el tudják-e dönteni a betegek, hogy melyik gyógyszert érdemes bevenniük? Nem hiszem. A legtöbben nem fogjuk elolvasni az AMA folyóiratát, sem a Mayo Clinic ajánlásait. Nem ezek alapján fogunk dönteni.

Szükségünk van még egy védvonalra, még egy réteg minőségbiztosításra köztünk és a gyógyszergyártók között.

Mi szabályozná az értékelés minőségét, vagy a gyógyszerekhez kapcsolódó kutatásokat? Kinek a döntésein alapuljon a szabályozás? Ne az orvosokén, a kórházakén és a patikákén? Az ő munkájuk, az ő felelősségük ez.

Az ő szolgáltatásuk része, hogy megítéljék a különböző fajta gyógyszereket, és tájékoztassanak minket, a fogyasztókat. Az ő döntésük, hogy melyik kutatásnak vagy minőségbiztosítónak hisznek, lenne az, ami szabályozza a kutatásokat és az eggyel magasabb szinten végzett értékeléseket.

És ki szabályozza a kórházakat és az orvosokat? Ez az a pont, ahol eljutunk a lakosságig mint gyógyszer-fogyasztókig, melynek tagjai az orvosok és kórházak reputációja alapján választhatnának. Összességében az egész egy nagy, ezer szállal egybefűzött hálózat, ami garantálja a minőséget, és végső soron az emberek, a fogyasztók döntései vezérlik.

Az állam korlátozza az emberek döntéseit – a piac a döntések révén szabályoz

Az alapvető különbség az állam és a piaci erők jelentette szabályozás között, hogy az állam tiltásokkal, az emberi döntések korlátozásával operál: megmondja, hogy mit nem tehetünk. A piaci erők ezzel szemben az emberi döntések által működnek: amikor az emberek eldöntik, hogy ebbe vagy abba a kórházba akarnak-e menni, szabályozzák a piacot a döntéseiken keresztül.

További jelentős különbség, hogy a piacon a szabályozás osztott: nincs egy központi hatóság, csupán a rengeteg különböző ember által vezérelt folyamat. Az állami szabályozás során viszont egy, néhány ember által vezetett hivatal van, ami szabályoz.

A piaci szabályozás során a minőségbiztosítók versengenek. Az állami szabályozás ezzel szemben monopólium.

Senki sem mondhatja azt a taxisoknak, hogy „íme, itt vagyok a piacon, és majd eldöntöm, hogy szabad-e működnöd”. Ilyet egy piaci szereplő sem tehet. Csak az állami hivatal tudja eldönteni, hogy mások működhetnek-e; csak a gyógyszerfelügyeleti hatóság tudja előírni, hogy melyik gyógyszert lehet piacra dobni.

A piaci minőségbiztosítók tanulnak a versenyből. A bürokraták számára viszont nincs verseny, amiből tanulhatnak. A minőségbiztosítók kénytelenek figyelembe venni például a gyógyszerellenőrzés kapcsán az átváltást az eredmények sebessége és bizonyossága között. Az állami gyógyszerfelügyelet figyelmen kívül hagyhatja a sebesség és a bizonyosság közötti átváltást. Egy piaci vállalat ezt nem tehetné meg, mert leköröznék a versenytársai. Az állami szabályozásban viszont nem létezik természetes szelekció.

A piaci szabályozás során nincs egy központi hatóság, amit le lehetne fizetni. Nincs állami hivatal, amit kézben tarthatnak, sem pedig törvényhozás, hogy rajta keresztül betiltsák az Ubert vagy más szolgáltatókat.

És hogy megismételjem, amit már elmondtam: a piaci erők általi szabályozás alapja a szabad döntés, az állami szabályozás alapja a szabad döntések korlátozása.

Mind szabályozást akarunk. Szükségünk van rá, hogy az általunk vásárolt termékek és szolgáltatások jók és biztonságosak legyenek. A szabályozás nagyon, nagyon fontos, és az is, hogy jól csinálják – ezért kéne a piaci erőkre bízni, nem pedig az államra.

Ez a cikk a Carl Menger Intézet piaci rendről szóló sorozatának negyedik része. Az első rész témája a piaci önszabályozás volt, a második részben arról volt szó, hogyan lehet a szabad önszerveződés a vállalatok szabályozásának eszköze, a harmadik részben pedig arról volt szó, mi teszi az önként vállalt erényességet racionális piaci cselekvéssé.

Jelen írás Howard Baetjer Jr. There’s No Such Thing As An Unregulated Market c. előadásának rövidített, szerkesztett leirata. Szerkesztette és fordította Madlovics Bálint.