A fordító előszava: Randall G. Holcombe ezt a tanulmányt 2021 elején jelentette meg. Egy év múltán különös aktualitást nyert Magyarországon, ahol zsinórban negyedszer nyert alkotmányozó többséget a jelenlegi kormánypárt az országgyűlési választásokon, és ezt sokan „erős demokratikus felhatalmazásként” értékelik.
A hidegháború korszakában – az 1950-es évektől az 1980-as évekig – globális ideológiai szakadék volt a nyugati blokk tőkés demokráciái és a keleti blokk központilag tervezett diktatúrái között. Ez az ideológiai szakadék mind politikai, mind gazdasági értelemben – különösen Nyugaton – a demokráciát a szabadsággal és a diktatúrát az elnyomással azonosította. Paul Samuelson, bestseller bevezető közgazdasági tankönyvében a szovjet politikai és gazdasági rendszert úgy jellemezte, mint “a demokratikus és személyes szabadság elnyomása, valamint a kollektivista döntéshozatal rendszere (sic!) a folyó fogyasztás kíméletlen visszaszorítására a tőke bővítése érdekében”. Samuelson jócskán része volt a mainstream nyugati gondolkodásnak, ami a szovjet diktatúrát a szabadság elnyomásaként írta le. Bár a hidegháborús ideológiai megosztottságnak politikai és gazdasági dimenziói is voltak, a politikai szakadék a demokráciát egyértelműen a szabadsággal hozta összefüggésbe.[1] Ez a tanulmány azt tárgyalja, hogy a demokrácia milyen mértékben teremti és őrzi meg a szabadságot.
A berlini fal 1989-es leomlása, majd a Szovjetunió 1991-es felbomlása után Francis Fukuyama (1992) a kapitalista demokráciák hidegháborús győzelmét a történelem végeként hirdette meg, abban az értelemben, hogy a piacgazdaság volt a gazdasági rendszerek fejlődésének végső állomása, a demokratikus kormányzás pedig a politikai rendszerek evolúciójának utolsó szakasza. Máshol azonban azt vettem fel (Holcombe 2018), hogy
a kapitalizmus és a demokrácia között eredendő feszültség van, mert az emberek leszavazhatják a kapitalizmust támogató piaci intézményeket. Vagy még inkább alattomos módon – ahogy Mancur Olson (1982) figyelmeztet – a gazdasági érdekcsoportok egyre inkább beékelődnek a politikai rendszerbe, a demokratikus kormányokat a korrupció felé fordítják, ami alááshatja a kapitalizmust,
és végül ahhoz vezet, amit Olson „a nemzetek hanyatlásának” nevez.
A szocializmus populista szólammá válása a demokratikus országokban a XXI. században megkérdőjelezi a kapitalizmus és a demokrácia összeegyeztethetőségének mértékét. És ha a kapitalizmus a szabadság előfeltétele, ahogy Friedrich Hayek (1944) és Milton Friedman (1962) mondja, akkor kérdésessé válik, hogy a demokrácia végső soron támogatja-e a szabadságot. A huszonegyedik századi szocializmus hívei a „demokratikus szocializmus” mellett érvelnek, de ha Hayeknek és Friedmannak igaza van, akkor a szocializmus összeegyeztethetetlen a demokratikus kormányzással.
A szabadság azt jelenti, hogy az egyének képesek saját döntéseiket anélkül meghozni, hogy mások kényszert gyakorolnának rájuk. Az önkéntes és a kényszerített cselekvés megkülönböztetésének egyik módja az, hogy az emberek önkéntes cselekvésbe bocsátkoznak, mert hasznot látnak belőle, míg a kényszermegoldást azért választják, hogy elkerüljék a rájuk rótt terheket. Egy szabad társadalomban az emberek biztonságban vannak személyük és tulajdonuk tekintetében, és a másokkal való interakciók önkéntesek. A piaci csere a szabadság gazdasági megtestesítője, mert az emberek csak akkor kötnek egymással üzletet, ha a felek kölcsönösen egyetértenek a cserében. Friedman (1962) ezt a kapcsolatot látja a kapitalizmus és a szabadság között.
A demokrácia és a szabadság közötti összetett kapcsolat a demokrácia eltérő értelmezéséből fakad.
Ha a demokráciát egyszerűen úgy értelmezzük, hogy a többségi szavazást jelenti, nyilvánvalónak kellene lennie, hogy az emberek megszavazhatják a szabadságuk elvesztését is. Ha a demokráciát olyan kormányzati formaként értelmezzük, amely elszámoltatható, akkor a demokrácia megakadályozhatja, hogy a kormányzat megsértse az egyéni jogokat, és így megvédheti és megőrizheti a szabadságot.
Az emberek a demokráciát mindkét módon láthatják, és ugyanaz az egyén különböző módon tekinthet a demokráciára, ami egymásnak ellentmondó következményekkel jár a szabadságra nézve. A demokrácia és a szabadság közötti összetett kapcsolat jobb megértéséhez ez a tanulmány két különböző nézőpontból elemzi a demokráciát: egyrészt, mint a kollektív döntéshozatal mechanizmusát, másrészt, mint ideológiát. További bonyodalmak még e két különböző perspektíván belül is rejtőznek.
A demokrácia mint a kollektív döntéshozatal mechanizmusa
James Buchanan és Gordon Tullock a demokráciát a kollektív döntéshozatal mechanizmusaként ábrázolja. Azt mondják: „A kollektív cselekvés az egyének cselekvésének tekinthető, amikor úgy döntenek, hogy a célokat inkább közösen, mint egyénileg valósítják meg, és a kormány nem más, mint a folyamatok készlete, a gépezet, amely lehetővé teszi az ilyen kollektív cselekvés megvalósulását” (1962, 13). A megállapodást viszonyítási alapként használják annak megítéléséhez, hogy a kollektív cselekvés a csoport tagjainak érdekeit szolgálja-e, felismerve, hogy
az egyének nem várhatják el, hogy minden egyes kollektív cselekvés minden egyes egyén számára előnyös legyen. Inkább azt nézik, hogy az emberek összességében jobban járnak-e a kormányzat által végrehajtott kollektív cselekvéssel, mint anélkül.
Buchanan (1962) példaként említi a forgalom szabályozására szolgáló közlekedési lámpák rendszerét. Bizonyos esetekben az egyén piros lámpához ér, és meg kell állnia, még akkor is, ha a kereszteződésben nincs más forgalom. Az egyén rosszabbul jár, mert meg kell állnia, és senki sem jár jobban, mert nincs ellentétes forgalom. Ebben a konkrét esetben tehát a társadalmi jólét csökken. De összességében a járművezetők jobban járnak a rendszerrel, mint a rendszer nélkül, még akkor is, ha a rendszer bizonyos esetekben a közlekedők számára némi költségeket okoz, amelyek meghaladják az előnyeit. Összességében mindenki számára előnyös a rendezett közlekedés. A példa kiterjeszthető a kollektív döntéshozatalra általánosabban is. Ideális esetben a demokrácia olyan intézményrendszert hoz létre, amely mindenki jólétét javítja.
A demokrácia azonban nem mindig működik így. John Stuart Mill beszél „a többség zsarnokságáról”, amelyben „a társadalom maga a zsarnok – a társadalom kollektíven, a többség az őt alkotó különálló egyének felett” ([1859] 1913, 8), ami azt sugallja, hogy a demokrácia és a szabadság ellentétben állhatnak egymással. Az emberek hasznot húznak a kollektív cselekvésből, hogy olyan javakat állítsanak elő, amelyeket közösen fogyasztanak el, mint pl. utak, kommunális vízellátás vagy szennyvízkezelés. A kihívás az olyan kollektív döntéshozatali rendszer kialakítása, amely lehetővé teszi az emberek számára, hogy együttműködjenek e javak előállítása érdekében anélkül, hogy egyesek ugyanezt a rendszert arra használnák, hogy hasznot húzzanak belőle mások kárára.
Daron Acemoglu és James Robinson (2019) egy ilyen rendszert úgy írnak le, mint keskeny folyosót egy gyenge kormányzat, amely nem képes az emberek jogainak védelmére, és egy olyan Leviatán-kormány között, amely visszaél a hatalmával, megsérti az emberek jogait. Hasonlóképpen Buchanan (1975) úgy írja le a szabadság határait, mint ami az anarchia és a Leviatán között helyezkedik el.
A demokrácia olyan kormányzati rendszer-e, amely képes elhelyezkedni az anarchia és a Leviatán közötti szűk folyosón? A demokrácia erősíti vagy veszélyezteti a szabadságot?
A kérdés megválaszolásának egyik módja, ha a demokráciát úgy elemezzük, mint egy kollektív döntéshozatali mechanizmust – a társadalmi döntések meghozatalának mechanizmusaként.
Társadalmi döntéshozatal
A demokratikus döntéshozatal több, mint a többségi szavazás. A demokratikus intézmények kormányonként jelentősen eltérnek egymástól, és ahogy Torsten Persson és Guido Tabellini (2000) megjegyzi, ezek a variációk nem triviális különbségeket okozhatnak a kormányzati tevékenység terjedelmében és jellegében. A demokratikus kormányzás különböző formái az intézményi megoldásaikban térnek el. Vannak elnöki és parlamentáris kormányzati rendszerek, valamint pluralitás kontra arányos választási mechanizmusok, de számos kisebb árnyalat is megkülönbözteti a demokratikus kormányokat. Ezek az árnyalatok fontosak, de a demokratikus döntéshozatal elemzése az egyszerűbb többségi szavazásos modellek vizsgálatával kezdődhet.
A Howard Bowen (1943), Anthony Downs (1957) és Duncan Black (1958) által kidolgozott medián szavazó modell a demokratikus intézmények különböző típusait vizsgálja és arra a következtetésre jut, hogy ha a választói preferenciák egy egydimenziós kontinuumon rangsorolhatók, akkor a medián szavazó preferenciája lesz a csoport preferenciája a többségi szavazás eredményeként. Ilyen módon szemlélve a többségi szavazás a preferenciák aggregálásának rendszere. A csoport kollektív döntést akar hozni, és – ha a modell leíró erejű – a csoporttagok egyéni preferenciáinak összesítése a többségi szavazással azt jelenti, hogy a kollektív döntés az lesz, amit a medián szavazó preferál.
A modell valószínűleg sok esetben működik, de nem minden helyzetben leíró erejű (ahogyan azt kifejtjük: Holcombe 2016). Kenneth Arrow (1951) a társadalmi választásról szóló értekezése elején példával mutatja be, hogy bizonyos körülmények között nem lesz egyensúlyi eredmény többségi szabály szerinti szavazás esetén, és R. D. McKelvey (1976) arra a következtetésre jut, hogy Arrow eredménye minden olyan többségi döntést jellemezni fog, amelyben a preferenciák több dimenzió mentén változhatnak.[2] Ezekben a modellekben nincs kapcsolat a választói preferenciák és a többségi szavazás által végül kiválasztott eredmény között.
Ha egy csoportnak nagyon homogén preferenciái vannak, akkor nem sokat számít, hogy milyen típusú kollektív döntéshozatali mechanizmust használnak. Mindenki nagyjából ugyanazt a dolgot akarja, így szinte bármilyen kollektív döntéshozatali mechanizmus azt fogja eredményezni, amit a csoport tagjai akarnak. Ha azonban a preferenciák különböznek a csoporttagok között, a demokratikus döntéshozatal hajlamos összeomlani,
ahogyan Arrow és McKelvey leírja, és az eredmények nem feltétlenül tükrözik a csoporttagok preferenciáit. A demokrácia akkor működik a legrosszabbul, amikor a legnagyobb szükség van egy hatékony kollektív döntéshozatali mechanizmusra. Ez a többség zsarnokságának lehetőségével együtt azt sugallja, hogy a szabadság megőrzése érdekében a demokratikus döntéshozatal szerepét korlátozni kell, ha azt a célt szolgálja, hogy a demokrácia egy csoport preferenciáinak feltárására szolgáló mechanizmus legyen.
Végső soron a csoportoknak nincsenek preferenciái, és a csoportok nem döntenek. Az egyéneknek vannak preferenciáik, és az egyének választanak, így a csoportpreferenciákra való bármilyen hivatkozásnak a csoportban lévő egyének preferenciáira való közvetlen hivatkozásnak kell lennie. A csoport választásaira való hivatkozásnak egy olyan mechanizmus eredményére kell utalnia, amely a csoportban lévő egyének preferenciáit összesíti. Ahogy Arrow és McKelvey kimutatták, általában nem létezik olyan mechanizmus, amely képes lenne azonosítani néhány egyedi „csoportos preferenciát”, amely a szavazatok összesítésével azonosítható.
A kollektív döntéshozatal modelljei a demokrácia és a szabadság közötti feszültségre mutatnak rá. Legjobb esetben ezek a modellek azt sugallják, hogy a demokráciák olyan politikákat választanak, amelyeket a tipikus választópolgár preferál, a legrosszabb esetben pedig azt, hogy amikor a preferenciák heterogének, a demokratikus eredmények önkényesek. Mindkét esetben, ha a demokráciát a kollektív döntések mechanizmusának tekintik, nincs okunk azt gondolni, hogy a demokrácia megőrzi a szabadságot: a tiszta többségi uralom alatt a demokrácia zsarnoksága mindig azzal fenyeget, hogy a kisebbséget a többség kizsákmányolja.
Ha a szabadság azt jelenti, hogy az emberek képesek saját döntéseiket meghozni, ahelyett, hogy mások döntsenek helyettük, akkor a demokrácia a szabadság ellentéte.
Ahelyett, hogy lehetővé tenné, hogy az egyének maguk döntsenek, a demokrácia aláveti az embereket a kollektív, a csoport által rájuk kényszerített döntéseknek.[3] Ahogy Joseph Schumpeter (1947) megjegyzi, az emberek megszavazhatják szabadságuk elvesztését. Még akkor is, ha jobban járnak, ha a kollektív választást előnyben részesítik az egyéni választással szemben, akkor is kevésbé szabadok, ha a kollektív döntéshozatalnak vetik alá magukat. A demokrácia, kollektív döntési mechanizmusként tekintve, nem őrzi meg a szabadságot.
Logikus és nem logikus cselekvések
Vilfredo Pareto megkülönbözteti a logikus és a nem logikus cselekvést, mondván az előbbiek „olyan cselekvések, amelyek a céloknak megfelelő eszközöket használnak, és amelyek logikusan összekapcsolják az eszközöket a célokkal. Vannak más cselekvések, amelyekből ezek a vonások hiányoznak” (1935, 77). Ezek a „más cselekvések” azok, amelyeket Pareto nem logikusnak nevez, és amelyek – mint hangsúlyozza – nem logikátlan cselekvések, hanem inkább olyanok, amelyeknek nincs hatásuk az eredményre. A szavazás egy példa a nem logikus cselekvésre, mivel ha a szavazók száma nagy, akkor bármelyik egyén szavazata nincs hatása a választás kimenetelére. Az amerikai elnökválasztáson például egyetlen szavazat sem fogja meghatározni a választás kimenetelét, így függetlenül attól, hogy bármelyik egyén szavaz, a választás kimenetelét nem befolyásolja.
Downs (1957) megfigyelte, hogy mivel az egyének valamilyen szinten felismerik, hogy a szavazatuk nem lesz döntő, a szavazók hajlamosak racionálisan tudatlanok lenni. Nem kifizetődő számukra információt gyűjteni a különböző jelöltekről és témákról, mert a választás a végeredmény ugyanaz lesz, függetlenül attól, hogy az egyén hogyan szavaz.[4] Erre a gondolatra építve Geoffrey Brennan és Loren Lomasky (1993)
megkülönböztetik az instrumentális szavazást – amikor a szavazó úgy szavaz, mintha ez a szavazat döntő lenne – és a kifejező szavazást – amikor a szavazó tudja, hogy a szavazata nem lesz döntő, és valamit kifejező cselekvésként szavaz.
Még ha az emberek tisztában is vannak azzal, hogy nem fognak döntő szavazatot leadni, mégis úgy döntenek, hogy szavaznak, mert hazafias vagy más okokból részt akarnak venni a választáson. Tudva, hogy egy szavazat nem lesz döntő, a szavazókat nem ösztönzi semmi arra, hogy úgy adják le a szavazatukat, mintha az lenne. Egy szavazó szavazhat egy jelöltre, mert a szavazó összes barátja támogatja a jelöltet, és így a csoportos szolidaritás érzését kelti, vagy szavazhat egy olyan jelölt ellen, akit az általa nem kedveltek támogatnak. Egy választó szavazhat egy olyan jelöltre, aki a szegények megsegítéséért kampányol – nem azért, mert személyesen segíteni akar a szegényeken, hanem egyszerűen csak azért, mert jó érzéssel akar jótékonykodni, ahogy Tullock (1971) megjegyzi. Ez nem kerül többe, mint a jótékonysági szavazat leadása, míg a jótékonysági célra adott pénz az adományozó saját pénzét jelenti, amit nem költhet másra.
A szavazók dönthetnek úgy, hogy olyan lehetőségekre szavaznak, amelyeket nem választanának, ha csak ők maguk dönthetnének, mert inkább kifejezően szavaznak, mintsem instrumentálisan, és felismerik, hogy a választás eredménye ugyanaz lesz, függetlenül attól, hogy hogyan szavaznak. Pareto terminológiáját használva, az emberek másképp cselekszenek a nem logikus cselekvések során, mint amikor logikus cselekvésekben vesznek részt.
A probléma ennél is szélsőségesebb lehet. A szavazók hajlamosak irracionális hiedelmeket elfogadni Bryan Caplan (2007) szerint, és azért szavaznak az ezeken az irracionális meggyőződéseken alapuló közpolitikákra, mert ennek nem kell semmilyen költséget viselniük. Ha az emberek irracionális döntéseket hoznak a piaci döntéseik során – például olyan autót vásárolnak, amely nem alkalmas a vezetési stílusukhoz –, akkor a végén viselik a rossz választás költségeit. De mivel egy szavazat nem határozza meg a választások kimenetelét, a választók nem viselik annak költségeit, hogy irracionális döntéseket hoznak a szavazás során. Nem kapnak negatív visszajelzést a nem logikus döntéseikről, így bármilyen irracionális előítélet alapján szavaznak. Caplan azt állítja, hogy
az emberek fogékonyak a piacellenes, idegenellenes, munkaellenes és pesszimista előítéletekre. Azért szavaznak ezek alapján, mert ez nem kerül nekik semmibe, és nem ösztönzik őket arra, hogy korrigálják ezeket, mert egyetlen szavazatuk nem befolyásolja a választási eredményt.
Tehát, ahogy Caplan A racionális szavazó mítosza (2007) című könyvének alcíme is szól mítosza szerint „a demokráciák rossz politikát választanak”.
Az előző fejezetben olyan tudományos szakirodalmat tárgyaltunk, amely azt mutatja, hogy amikor a szavazók instrumentálisan szavaznak, a demokratikus döntéshozatal nem védi a szabadságot. Ez a szakasz olyan tudományos szakirodalom következtetéseit mutatja be, amely azt állítja, hogy az emberek nem instrumentálisan szavaznak. Kifejezetten és gyakran irracionálisan szavaznak, mert az ő egyetlen szavazatuknak nincs hatása a választások kimenetelére, kivéve, ha a szavazók száma nagyon kicsi. Ha a szavazást úgy értékeljük, mint az egyéni preferenciák aggregálásának módszerét a kollektív döntések meghozatalához, akkor a demokrácia leginkább a szabadság akadálya, mivel elveszi az egyéni szabadságot azáltal, hogy az egyéneket aláveti a kollektív döntéseknek.
Politika és demokrácia
A demokrácia azonban több, mint a szavazatok összesítése kollektív döntések meghozatalához. A demokratikus kormányok képviselőket választanak, akik közösen alakítják ki a közpolitikákat, amelyeket az általuk képviseltekre kényszerítenek. A választások a demokratikus kormányzás részét képezik, de a közpolitikákat a törvényhozás hozza létre, és a bürokratikus hivatalok és ügynökségek hajtják végre.
Még ha a választások pontos képet is adnak a polgárok preferenciáiról (és az előző szakaszok kétségbe vonják ezt az állítást), sok okból gyakran nincs szoros megfelelés a választási eredmények és a demokratikus kormányok által bevezetett közpolitikák között.
Ezt a következtetést jelentős tudományos szakirodalom támasztja alá.
Buchanan (1954) szerint az egyik tényező az, hogy a választók nem a tényleges közpolitikákra, hanem a legjobb esetben a politikai pártok által kínált politikák „piaci kosarára” vonatkozó preferenciáikat fejezik ki. A jelöltek és a pártok támogatnak néhány olyan politikát, amelyet az egyes választók előnyben részesítenek, de szinte elkerülhetetlenül vannak olyanok is, amelyeket nem, így a választó a preferenciáját úgy alakítja ki, hogy szembeállítja a jelölt programjában szereplő és tetszetős politikák előnyeit a programban szereplő de nem tetszetős politikák költségeivel. A jelöltek jellemzően egyébként sem rendelkeznek egyértelműen megfogalmazott politikával sok kérdésben[5], és ha már megválasztották őket, akkor nem kell betartaniuk a kampányprogramjukat.[6]
Mivel a választók általában racionálisan tudatlanok – ahogy Downs (1957) megjegyzi –, a közpolitikák inkább a koncentrált és jól tájékozott speciális érdekeknek kedveznek, mint a racionálisan tudatlan közvéleménynek, ahogyan azt Olson (1965) kifejti. Ez Tullock (1967), Anne Krueger (1974) és az elképzeléseiket követő kiterjedt szakirodalom által leírt járadékvadász tevékenységekhez vezet.
A kormányzat hajlamos előnyben részesíteni a speciális érdekeket a közvéleménnyel szemben, mert a közvélemény nem rendelkezik a kormányzati folyamatok részletes megértésének képességével.
George Stigler (1971) megjegyzi, hogy a szabályozó hivatalok inkább azoknak kedveznek, akiket szabályoznak, mint azoknak, akiket a szabályozásnak meg kéne védeni, és – ahogy William Niskanen (1971) megjegyzi – a bürokráciák általában nem hatékonyan felhasznált nagy költségvetéssel rendelkeznek. A demokratikus intézmények hajlamosak a kliensizmusra (Holcombe 2018), mivel a gazdasági és politikai elit összejátszik a kölcsönös előnyök érdekében, ami végül ahhoz vezet, amit Olson (1982) a „nemzetek hanyatlásaként” ír le.
Az egyik érvelés, amelyet Helene Landemore (2017) tárgyal, az, hogy a deliberatív demokrácia egy módja a kívánatos eredmények azonosításának, amikor az emberek preferenciái eltérnek egymástól. A tárgyalás talán képes elérni a kívánatos konszenzust, amikor az egyszerű szavazás nem, de a tranzakciós költségek itt nagy akadályt jelentenek. Ezek megakadályozzák, hogy nagyszámú ember érdemben beleszóljon a folyamatba, ami viszont racionális tudatlansághoz vezet a potenciális résztvevők részéről. A racionális tudatlanság a következménye, nem oka annak, hogy a legtöbb embernek nincs befolyása a politikai folyamatokra. Valójában csak egy szűk elit képes ténylegesen egyeztetni egy deliberatív demokráciában, mivel a tranzakciós költségek túl magasak ahhoz, hogy a tömegeket bevonják a tanácskozásokba.
A közvélemény jól ismeri a demokratikus kormányzat azon hajlamait, hogy a megfelelően becsatornázott érdekeknek kedvez, akár a korrupció mértékéig. Joseph Stiglitz szerint: „Egy dolog megnyerni egy »tisztességes« játékot. Egészen más dolog, ha az ember képes megírni a játékszabályokat, és úgy megírni őket, hogy növeljék a győzelem esélyét. És az még rosszabb, ha az ember maga választhatja ki a játékvezetőket” (2012, 59). Bár sokan elfogadják a demokráciát, mint politikai eszményt, az is általános felismerés, hogy a demokratikus kormányok ténylegesen működésük során, hajlamosak arra, hogy az elitnek kedvezzenek a tömegekkel szemben. Ahogyan C. Wright Mills (1956) kifejti, inkább rongálják, mintsem növelik a legtöbb ember szabadságát. Ha félretesszük a demokrácia romantikus elképzeléseit, a politikai intézmények, amelyekkel a demokráciák a közpolitikát tervezik és hajtják végre, gyakran akadályozzák a szabadságot.
(Folytatása következik.)
A szerző a Floridai Állami Egyetem DeVoe Moore professzora. Ebben a posztban egy tanulmány első részét közöjük, amely eredetileg angolul, „The Complex Relationship between Democracy and Freedom” címmel jelent meg a The Independent Review folyóiratban.
Fordította Némethné Pál Katalin.
[1] Milton Friedman (1962) egyértelműen a kapitalizmust hozza összefüggésbe a politikai szabadsággal, akárcsak Friedrich Hayek (1944) és Ayn Rand (1957, 1966). Érdekes, de más kérdés, hogy a politikai szabadság megköveteli a szabad piacokat.
[2] Vannak okok McKelvey következtetésének megkérdőjelezésére, ahogy Tullock (1981) megjegyzi, de ez a vita a legjobb esetben is periférikusan kapcsolódik a jelenlegi témához.
[3] A kormányzati tevékenységek Buchanan (1975) által végzett felosztása szerint a védőállam szabadság megőrzése érdekében jár el a, míg a termelő állam csökkenti a szabadságot, még akkor is, ha olyan javakat állít elő, amelyeket az emberek értékelnek, mert az egyéni választást kollektív választással helyettesíti. Ami a demokráciát illeti, nyilvánvaló lenne hogy a politikát diktáló diktátor veszélyezteti az állampolgárok szabadságát, míg a demokrácia azt az illúziót kelti, hogy a polgárok szabadon választhatják meg saját politikájukat.
[4] Egyesek azért lesznek tájékozottak, mert érdekli őket, ahogyan egyes sportrajongók is nagyon tájékozottak az általuk követett sportágakról, még akkor is, ha az általuk gyűjtött információnak nincs hatása az eredményre.
[5] Sokat lehetne írni erről a jelenségről, de az egyik megfigyelés az, hogy a jelöltek jellemzően azzal kampányolnak, hogy mi nem tetszik nekik a status quo-ban, nem pedig a dolgok javítását célzó konkrét politikákkal. Ez egy jó kampánystratégia, mert sok szavazó egyetért abban, hogy a status quo javítható, de eltérőek lehetnek az álláspontok a javulást előidéző politikákat illetően. Tehát a status quo hiányosságaival kampányolva több szavazót nyerhetünk, mint a dolgok javítását célzó konkrét politikákkal kampányolni. A díszes retorikától megfosztva, a politikai platformok elsősorban azt mondják, hogy a társadalomban a dolgok nem olyan jók, mint amilyenek lehetnének, és hogy megválasztásuk esetén ez a jelölt jobbá fogja tenni a dolgokat, de anélkül, hogy konkrétumokat mondana arról, hogy mi a baj a status quo-val, vagy hogy mitől lehetne jobbá tenni. Gondoljunk csak Ronald Reagan kampányszlogenjére: “Reggel van, Amerika”, vagy Barack Obama “Remény és változás”, vagy Donald Trump “Tegyük Amerikát újra nagyszerűvé.” Mi ezeknek a szlogeneknek a politikai tartalma?
[6] Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy megfordítjuk az álláspontunkat a kérdésekben, hanem inkább azt, hogy nem dolgozunk nagyon keményen azon, hogy kövessük a kampányjavaslatok megvalósítását, esetleg keményebben dolgozzunk más, a kampányban nem említett dolgok megvalósításán.
Carl Menger Intézet 
One thought on “Randall G. Holcombe: A demokrácia és a szabadság bonyolult viszonya (1. rész)”