Tóth András: A tökéletes verseny enigmája és a dinamikus piacgazdaság viszonya a monopóliumokhoz

Monopólium: a baloldal egyik legfőbb vádja a piaccal szemben

A „tökéletes” verseny életszerűtlen képzete Leon Walrashoz kötődik, aki az 1870-es években alkotott és a modern közgazdasági gondolkodás egyik legfontosabb megalapozója volt. A tökéletes verseny mintaképe az azonos növényt termelő milliónyi kisgazdaság. Miután mindegyik termelő ugyanazt a terméket szállítja a piacra (mondjuk búzát), amelynek termelése évezredes tapasztalaton nyugszik, s ezért alig lehet újítani, ezért csak árverseny lehet közöttük, így pedig előbb-utóbb kialakul egy egyensúlyi ár, ami csak a szokásos (minimális) profitot biztosítja a termelőknek.

A piacról, versenyről, monopóliumról való „mainstream” közgazdasági gondolkodás sokat köszönhet Joan Robinsonnak. Joan Robinson volt Keynes egyik legtehetségesebb tanítványa. Robinson ugyan szívében maoista kommunista volt, de maga által választott strukturális kényszerek fogságában a festői Cambridgében élte le tudományos életét felső-középosztályi jómódban, és csak távolról csodálta a maoista Kína földi paradicsomát. Ugyanakkor ideológiai elkötelezettsége abba az irányba terelte gondolkodását, hogy kimutassa a kapitalizmus hibás voltát, hogy a walrasi „igazi” sok kis termelő versenyén alapuló kapitalizmus lehetetlen, mert a természetes folyamat a monopóliumok kialakulása az modern ipari kapitalizmusban. De ez a monopolhelyzet kihat a vásárlókra is: ha a kapitalizmus természetes folyamata a monopóliumok kialakulása, akkor a vásárlók nem „urai”, hanem kiszolgáltatottjai a piacnak. Vele egyidőben, a szintén marxista orientáltságú közgazdász, Piero Sraffa felvetette, hogy ha a kapitalista cégek valójában monopolcégek, akkor profitjuk forrása is monopolista járadék.

Robinson és Sraffa álláspontja mutatja, hogy

a monopólium kérdése nem egyszerű technikai vita, hanem a kapitalizmus értelmezésének egyik kulcsfontosságú kérdése.

Ha valaki azt gondolja, hogy a piac tendenciája a monopóliumok létrejötte, akkor óhatatlanul az államra tekint, hogy szabályozza a piacot, hogy csökkentse a monopolista járadékot, illetve adózás útján elvegye az érdemtelen vállalatoktól, s elossza a „tőkések” monopoljövedelmét a „nép” között (jobb esetben), vagy szocialista megoldást javasoljon: az állam vegye át a termelés tervezését a „fogyasztók”, a „nép” érdekében (s mint tudjuk, ez a lehető legrosszabb megoldás, mert állami tulajdon + központi tervezés = életveszélyes diktatúra).

Vagyis a monopólium és a monopolista profit kérdése a „kapitalizmus”, a piacon és magántulajdonon alapuló kereskedelemi társadalom megítélésének az egyik legfontosabb kérdése. Hiszen nem egyszerűen technikai kérdésről van szó, hanem

arról, hogy egyfajta kizsákmányolás, morálisan is elítélendő, egyoldalú előnyszerzésen alapul-e a piaci rend, vagy sem.

A baloldali szerzők mellett ezért fontos megismerni a piacpárti közgazdasági elméletek álláspontját is, hogy mérlegre tudjuk tenni melyik oldalnak van inkább igaza.

Az osztrák közgazdaságtan szerint a piac alapvetően dinamikus

Carl Menger az 1870-es években, Walrassal egy időben alkotott, s tőle függetlenül, de vele szinte egyszerre fedezte fel a határhaszon-elméletet, mely a modern közgazdasági gondolkodás alapjává vált. Habár összeköti őket a határhaszon-elmélet felfedezése, mégis gyökeresen eltérő módon gondolkoztak a gazdaság világáról.

Walras egyensúlyi állapotban levő gazdaság alapvető törvényeit írta le matematikai modellekkel. Menger világa a dinamikus piacgazdaság, amely állandóan változik, átalakul, s amelyben az egyensúly csak részleges és időleges,

megértéséhez pedig a logikus gondolkodás vezet.

Mengernél a dinamika mozgatórugója a gondolkodásra, új felfedezésekre képes vállalkozó szellemű ember, az innovatív vállalkozó (ezt a szókapcsolatot Menger nem használta, hanem Schumpeterhez fűzödik, aki Menger tanszékén tanult közgazdaságtant). A gazdasági tevékenység célja a túlélés és a megélhetés, illetve az ezekhez szükséges jövőbeni felhasználásra szánt javak biztosítása, valamint az emberi igények kielégítése, legyen szó materiális vagy immateriális igényekről. Minden gazdasági szereplő – a vállalkozótól az önálló termelőn át a munkavállalóig – azért vesz részt a termelésben, hogy „haszonhoz” jusson, vagyis biztosítsa túlélését, megélhetését, igényei kielégítését.

A „fejlett”, azaz sokrétű munkamegosztáson alapuló piacgazdaságban, ahol már megjelent a pénz is, a gazdasági haszon elsődleges formája a pénzben kifejezhető haszon. A pénz révén bármit, vagy majdnem bármit megszerezhetünk, ami a túlélésünkhöz, a megélhetésünkhöz és az igényeink kielégítéséhez szükséges. Persze a pénzbeli nyereség nem egyedüli célunk: gyakran egyéb, morális értékek vagy mások elismerésének keresése is mozgat bennünket gazdasági tevékenység során.  De ezeket a tényezőket Menger nem vizsgálta, mert nem a közgazdaság vizsgálódási körébe tartoznak. A közgazdasági kutatás tárgya a pénzben kifejezhető nyereség vagy haszon, ami révén elsődlegesen hozzájuthatunk azokhoz a materiális vagy immateriális javakhoz, amiket fontosnak tartunk magunk számára.

Monopolhelyzet akkor fordul elő, ha több vevő verseng egy eladó termékeiért. Ebben az esetben az eladó monopol helyzetben van.

Számára a legmagasabb profitot az hozza, ha a piacon elérhető legmagasabb áron a potenciális kereslethez képest kevesebb árut ad el a piacon. A monopolista célja, hogy a lehető legtöbb profithoz jusson egy adott mennyiségű áru eladásával, s nem az, hogy minden lehetséges igényt kielégítsen. Ugyanis ebben az esetben lejjebb kellene vinnie a kínált termék árát, hogy azok a vásárlók is hozzájussanak, akik kevesebbet tudnak vagy hajlandók fizetni az adott termékért.  Ezért a monopolista tipikusan a felső osztályok, a gazdagok igényeit elégíti ki, akik meg tudják fizetni a magasabb árat. A monopolista továbbá a termelés mennyiségének korlátozásában érdekelt, s nincs különösebben ösztönözve se a termelés hatékonyságának javítására, se arra, hogy fejlessze az adott termékét.

Monopólium esetén a vevők egy része, aki a monopolista által kigondolt árhoz képeset kevesebbet ajánlanak, nem jut hozzá a vágyott áruhoz. Ezt a helyzetet az teszi lehetővé, hogy a monopolistának nincs versenytársa:

amint több eladó árusítaná ugyanazt (vagy hasonló) terméket a piacon, a verseny kikényszerítené az alacsonyabb árat és a nagyobb árumennyiség piacra vitelét,

mindaddig, amíg van kereslet az adott termékre.

Menger elmélete a monopólium két fajtájáról

Menger kétfajta monopóliumot különböztet meg: 1) a tágabb értelemben vett monopóliumot és 2) az aktuális helyzet monopóliumát.

A tágabb értelemben vett monopólium forrása a közhatalom, állami vagy közösségi szabályozás. Ennek példaképe Mengernél a középkori mesterek céhei, amelyek szabályozták a termelők számát, a beszerzési és eladási árakat, a munkavégzést, a munkabéreket – és ezzel korlátozták az innovációt.

Nem véletlen, hogy a céhek által gondos munkával előállított termékek fogyasztói az elit tagjai voltak. Napjainkban azok a vállalatok élveznek ilyen monopolhelyzetet, akiknek a piacát állami szabályozás védi. Ennek révén monopolprofithoz juthatnak, hiszen a versenytársak fellépését a közhatalom akadályozza meg. Ilyenek voltak a szocialista nagyvállalatok is, amelyek zárt piacon monopolszereplők voltak. Nem véletlen, hogy a zwickaui Trabant-gyárban harminc év alatt nem jutott energia az autó korszerűsítésére, vagy szépítésére – s még ebből az elavult és idejétmúlt termékből is állandó hiány volt.

Adam Smith volt az első közgazdász, aki éles szemmel már a 18. században észrevette, hogy a politikai hatalom és az üzletemberek összejátszanak monopóliumok létesítése érdekében. A közhatalom által monopóliumot élvező üzletember bőséges jövedelme garantált. A politikai hatalmasok pedig a monopólium biztosításáért cserébe plusz jövedelemhez juthatnak, mert osztoznak a monopolprofiton azzal a vállalkozóval, aki a monopólium kedvezményezettje. Ezért amellett foglalt állást, hogy korlátozni kell az állam beavatkozást a gazdasági életben, mert a politikai elit célja hatalmi és pénzügyi erőforrásainak növelése, ennek érdekében pedig legalább annyira érdekelt a monopóliumok létesítésében, mint azok a vállalkozók, akik monopólium birtokában könnyen és biztosan magas jövedelemhez juthatnak.

Mengernél

a monopólium másik formája az aktuális helyzet monopóliuma. Ez akkor alakul ki, amikor sem az állam, sem a közösség nem korlátozza a versenyt, mégis meghatározott szaktudással rendelkező gazdasági szereplőknek aktuálisan monopolpozíciójuk van egy adott helyen, mert nincs versenytársuk.

A 19. század körülményei között ilyenek voltak az első ügyvédek, orvosok, szakemberek, akiknek még nem volt versenytársuk egy-egy településen. Azonban az ilyen esetekben előbb-utóbb óhatatlanul fellép a konkurencia. Hiszen az aktuális monopóliumot élvezők is monopolistaként járnak el: magas árat szabnak, s kevesen vannak – tipikusan a gazdagok vagy a nagyon megszorultak –, akik mégis kifizetik a magas árat a szolgáltatásért vagy termékért. Azonban ha az állam nem korlátozza a versenyt, előbb-utóbb megjelenik egy vagy több versenytárs, akik számára biztos piacot jelent a kielégítetlen kereslet. A versenytársak megjelenése azt eredményezi, hogy az új vállalkozók a fizetni kevesebbet tudó, viszont nagyobb felvevőpiacra termelnek (szolgáltatnak). Ez a verseny szükségképpen vezet az árak csökkenéséhez, és ipari termelés esetén a tömegek igényeit kiszolgáló nagyüzemi termeléshez. A verseny miatti alacsonyabb profit pedig arra kényszeríti a vállalkozókat, hogy folyamatosan növeljék a termelés hatékonyságát, csökkentsék a termelés költségét, és folyamatosan keressék, miként tudnának jobban, hatékonyabban termelni.

A vállalkozók törik meg a monopóliumok uralmát

A mengeri gondolatmenetet emelte magasabb szintre és alkalmazta a modern ipar körülményeire Joseph Schumpeter 1911-ben, A gazdasági fejlődés elmélete c. könyvében. Schumpeternél a vállalkozó veszi át a mengeri gondolkodó, különleges szaktudással rendelkező gazdasági aktor szerepét. Schumpeternél a vállalkozóvá válás kulcsa, hogy a vállalkozónak van egy innovatív ötlete, amely megvalósításába belefog. Az innovatív ötlet kivitelezése révén a vállalkozó képes vagy piacra vinni egy új terméket vagy szolgáltatást, vagy egy már létező terméket vagy szolgáltatást hatékonyabban, jobban, magasabb színvonalon és/vagy olcsóbban kínálni.

Az innovatív vállalkozó, ha terméke vagy szolgáltatása sikeresnek bizonyul, és vásárlókra talál, mengeri kifejezéssel élve aktuális monopolpozíciót ér el. Hiszen elsőként, egyedül szállítja a piacra az innovatív terméket,

vagy a már megszokott terméket, de a versenytársainál hatékonyabban és olcsóbban. Mindkét esetben monopolprofitot tud elérni.

Azonban szabad verseny esetén, amikor a piac nyitott, előbb-utóbb megjelennek azok a vállalkozók, akik lemásolják az innovatív vállalkozó ötletét, vagy továbbfejlesztve azt hasonló, esetleg jobb termékeket vagy szolgáltatásokat dobnak piacra.

Az új vállalkozók fellépése nyomán kialakuló verseny leszorítja a korábbi vállalkozó-monopolisták nyereségességét az átlagos szintre. Ez pedig újabb „innovációs lökéshez” vezet, hiszen az a vállalkozó remélheti magasabb (aktuális monopolhelyzetből fakadó monopol-) profit elérését, aki képes új innovatív ötlettel versenyelőnyhöz jutni.

Ugyanakkor az innovatív ötlet csak akkor válik nyereség forrásává, ha a fogyasztók (a vásárlók) megveszik a terméket vagy szolgáltatást. Nem véletlenül tartotta Ludwig von Mises a piacot az igazi demokrácia fórumának, ahol a vásárló minden egyes vásárlási döntésével szabályozza a termelést: a piacon a vásárló mindennap dönt vásárlásával arról, hogy melyik vállalkozó kínálatát tartja maga számára fontosnak. Az a vállalkozó, akinek a termékét megvásárolják, sikeres lesz és profithoz jut. A sikeres vállalkozó az így elért nyereségét fordíthatja a termelés növelésére és a sikeres termék jobbítására, ezzel még további előnyben részesítve a fogyasztókat, vagy/és költheti a profitot a saját fogyasztására is, ami a személyes igényeinek teljesebb kielégítését teszi lehetővé. Az a vállalkozó viszont, akinek kínálata nem találkozik a fogyasztók elvárásaival, előbb-utóbb kénytelen kiszállni a versenyből.

Ebből: az aktuális monopolhelyzet ideiglenes monopol-profitszerzési lehetőségéből fakad a piacgazdaságok hihetetlen dinamizmusa.

Aki a szokásosnál nagyobb profithoz akar jutni, csak innovációval, vagyis olyan új és/vagy jobb és/vagy olcsóbb termékek piacra dobásával érheti el, ami megtalálja a vásárlók szívét és eszét. A vállalkozók abban érdekeltek, hogy folyamatos újítással, innovációval kitűnjenek, aktuális monopolhelyzetet érjenek el, ami ideiglenesen monopolprofithoz juttatja őket.

A verseny egyszerre teremti meg az innovatív vállalkozót és az innovatív vállalkozót lemásoló vállalkozót: folyamatos küzdelmük a profitért eredményezi azt, hogy szinte minden van, ami szem-szájnak ingere, folyamatosan megújul a termék és a szolgáltatások piaca. Senki nem ülhet karba tett kézzel, mert bármikor feltűnhet egy új innovatív vállalkozó, aki elhódítja a piacát. Pár évtizeddel ezelőtt az IBM uralta a személyi számítógépek piacát – ma már az IBM-számítógépeket egy kínai vállalat gyártja saját neve alatt, megőrizve az IBM formavilágát. Hasonlóképpen nem is olyan régen még a Nokia volt a mobiltelefonok piacának domináns szereplője. De lemaradt az okostelefon fejlesztésben, s mára a Nokia egy a sok száz kisebb telefongyártó cég között, miközben korábban ismeretlen cégek, köztük az Apple vette át a piacvezető szerepét.

A szabad piacgazdaságban minden aktuális monopólium időleges: addig tart, amíg egy új, innovatív vállalkozó fel nem lép egy jobb termékkel, ami megnyeri a vásárlók szívét.

Válasz a baloldalnak

Mint arra a már idézett Adam Smith is figyelmeztetett: az egyetlen veszély az állam fellépése; az, hogy a közhatalom felhasználásával politikusok monopolhelyzetet biztosítanak egyes cégeknek egyes piacokon. Minden ilyen,

közhatalommal bebetonozott monopólium következménye az innovációs nyomás megszűnése, és az, hogy a profitmaximalizálás útjává a magas árszabás és az alacsonyabb termelési szint válik. Ami azt jelenti, hogy a szegényebb vásárlók hoppon maradnak.

Visszatérve a szocialista indíttatású kritikákra: nincs tökéletes verseny, sem tökéletes piac, sem tökéletes egyensúlyi helyzet a piacon. A piac legfontosabb jellemzője, hogy dinamikus. A dinamikájának a forrása az emberi innováció, az a képesség, hogy gondolkodunk, s képesek vagyunk újítani, új összefüggéseket felfedezni, új termékeket és szolgáltatásokat kitalálni. A sikeres új termékkel először piacra lépő vállalkozó egy darabig (Menger szerint) aktuális monopolhelyzetet, avagy (schumpeteri fogalommal élve) időleges innovációs monopolhelyzetet élvez, és ideiglenesen monopolprofithoz jut. De szabad verseny esetén ez a monopolpozíció addig tart, amíg mások fel nem lépnek egy hasonló vagy éppen jobb termékkel, szolgáltatással.

A piaci verseny egyetlen célja a vásárló szívének megtalálása, mert a vásárló szívén és eszén, vásárlási döntésén múlik a termelés nyereségessége. Az a vállalkozó, amelyik ebben sikeres, nagy profithoz jut, amelyik nem, az előbb-utóbb kiszorul a piacról, s csődbe megy. Az, hogy a vásárlók igényeit meg nem találó termelő kiszorul, előnnyel jár a társadalom számára: a felszabaduló erőforrásokat olyan termékek gyártásába lehet bevonni, amelyekre van igény és kereslet.

A „tökéletes verseny” és a „tökéletes piac” vágyálmának megvalósításának elérése állami beavatkozással pont ellenkező hatással jár, mint propagálói remélik. Az állami beavatkozás vezet igazi monopóliumokhoz, korrupción keresztül olyan szabályozáshoz, ami egyes szektorokban ellehetetleníti vagy megnehezíti új versenytársak belépést. Legrosszabb esetben pedig ez hozza el az állami tulajdont és a tervgazdálkodást, amikor a Vörös Október Ruhagyár egyenzakójához is csak a pult alól lehet hozzájutni, s évekig kell várakozni a legrosszabb telefonvonalra is.

Ez a cikk a Carl Menger Intézet monopóliumról szóló sorozatának ötödik, befejező része. Az első rész a monopóliumok szabad piacon való kialakulásának tévhitéről szólt; a második rész a technológiai piacokról és a techóriások (Amazon, Facebook stb.) szabályozásáról; a harmadik rész az állami monopóliumok logikájáról; a negyedik rész pedig a csókos kapitalizmus működéséről a világon és Magyarországon.

Következő sorozatunkban a gazdasági válságokkal foglalkozunk majd, 1929-től a koronavírusig.

4 thoughts on “Tóth András: A tökéletes verseny enigmája és a dinamikus piacgazdaság viszonya a monopóliumokhoz

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: