Charles W. Johnson: A piaci erők mi vagyunk

Szabályozatlan piac nem létezik

Egy felszabadított piacon ki fogja megakadályozni, hogy a piac ámokfutásba kezdjen, és őrültségeket csináljon? És ki fogja meggátolni, hogy a gazdagok és a hatalmasok mindenki mást eltapossanak?

Hát mi.

Sheldon Richman nemrégiben írt egy remek cikket a The Goal is Freedom számára, melynek címe „A szabályozást akarók tévedése”. Sheldon – világos és fontos – állítása, hogy ha a „szabályozás” alatt azt értjük, hogy „egy folyamat szabályossá vagy rendezetté tétele”, akkor amit a radikális szabadpiac-pártiak akarnak, az nem egy teljesen szabályozatlan piac. Hiszen ahhoz, hogy valami egyáltalán piacnak számítson, elég „szabályosnak vagy rendezettnek” kell lennie ahhoz, hogy az emberek végezhessék benne a dolgukat, hogy élni tudjanak benne és rajta keresztül.

Állami szabályozásra – a szabályozás leíró értelmében – csak akkor van szükség, ha úgy gondoljuk, hogy társadalmi rend kizárólag társadalmi vezetés által születhet, és a harmonikus társadalmi interakciók elérésének egyetlen módja az, ha az állam rákényszeríti az embereket, hogy működjenek együtt.

Azonban, mint Sheldon rámutat:

„[A] kérdés nem az, hogy legyen-e szabályozás vagy sem. A kérdés inkább az, hogy ki (vagy mi) szabályozzon?

Minden piac szabályozott… Mi szabályozza ezeket az embereket? A piaci erők… Közgazdasági értelemben egy szabad piacon nem tehetünk meg bármit, amit akarunk, mert a többiek szabadon ellenállhatnak. Csak mert az állam nem tiltja meg az eladónak, hogy 100 dollárt kérjen egy almáért, nem jelenti azt, hogy meg is kaphatja ezt a pénzt. A piaci erők megregulázzák az eladókat, pont mint egy bürokrata – vagy még szigorúbban, mert a bürokratát le lehet fizetni. Kit tudnál megkenni, hogy kibújj a kereslet és kínálat törvénye alól?

…[N]em létezhet szabályozatlan vagy »korlátok nélküli« piac. Ezeket a jelzőket olyan piacokra használjuk, amelyeket nem szabályoz vagy korlátoz az állam. Amíg tudjuk, hogy mi alatt mit értünk, a fogalmakkal szemben nem lehet kifogásunk.

De nem mindenki tudja, miről beszélünk. Valaki, aki nem ismeri a szabad piacok természetes szabályszerűségeit, rémisztőnek találhatja egy szabályozatlan piac gondolatát. Úgyhogy fontos, hogy a piac támogatói képesek legyenek világosan beszélni a spontán piaci rendről… ami… emberi cselekvés, de nem emberi tervezés eredménye…

A piaci erőkből rend fakad. De honnan jönnek a személytelen piaci erők? Az emberi cselekvés természetéből. Az egyének célokat választanak, és cselekszenek, hogy elérjék azokat megfelelő eszközök alkalmazásával… [Ennek] a következménye az, amit piaci erőknek hívunk. De igazából csak férfiak és nők, akik ésszerűen cselekszenek a világban.”

Ez utóbbi meglátás szörnyen fontos. Gyakran szoktunk szimplán „piaci erőkről” beszélni, de emlékeznünk kell, hogy a „piaci erők” nem egy természetfeletti lényt takar, aki kívülről befolyásolja az emberiséget. A „piaci erők” egy absztrakció, melynek segítségével azokra a szisztematikus mintázatokra utalunk, amelyek az emberek gazdasági döntéseiből rajzolódnak ki.

Szóval

ha az a kérdés, hogy ki fogja meggátolni a piacot, hogy ámokfutásba kezdjen, a válasz: hát mi; azzal, hogy békésen eldöntjük, hogy mit akarunk és mit nem akarunk venni, hol akarunk és hol nem akarunk dolgozni, mit fogadunk el és mit nem, szükségképpen formáljuk és rendezzük a minket körülvevő piacot.

Amikor arról folyik a vita, hogy az államnak be kell-e avatkoznia a gazdaságba, hogy rendet vágjon a piacokon, a kérdés nem az, hogy a piacnak szabályosnak és rendezettnek kell-e lennie, hanem inkább az, hogy a rendezés folyamata az üzleteket kötő emberek kezében legyen-e, vagy elszámoltathatatlan harmadik felek kezében; továbbá hogy a rendezés eszköze megegyezéses vagy kényszerített legyen-e.

A szabadpiac nemcsak a profitról szól, hanem a szabad önszerveződésről is

Az egyetlen dolog, amit hozzátennék Sheldon nagyszerű meglátásához, hogy két módja van annak, ahogy szabályozhatjuk a gazdasági ügyeinket egy szabad társadalomban – mert kétféle „spontán rend” létezik egy önszabályozó társadalomban.[1] Létezik az a fajta spontaneitás, amire Sheldon koncentrál: a tervezetlen, de rendezett koordináció, amely az átlagemberek interakcióinak melléktermékeként születik. (Ez az abban az értelemben vett „spontaneitás”, hogy eljutunk egy célhoz anélkül, hogy előre megrajzolnánk az eléréséhez szükséges útvonalat.)

De egy önszabályozó társadalomban létezhet egy másik fajta spontaneitás is: jelesül az, amikor a harmóniát és rendet tudatos cselekvés révén, önkéntes szerveződéssel és aktivizmussal valósítják meg. (Ez az abban az értelemben vett „spontaneitás”, hogy a céljainkat szabadon választott eszközökkel érjük el ránk erőltetett szabályok helyett.)

Egy szabad piacon, ha egy piaci szereplő kizsákmányolja a dolgozóit, átveri a vevőit, vagy olyasvalamit gyárt, ami megalázó, veszélyes vagy környezetre káros módon készül, létfontosságú, hogy nem kell „hagyni a piacnak, hogy menjen a maga útján” – mert a piac nem valami rajtunk kívül álló dolog; a piaci erők mi vagyunk.

És ilyenformán egy felszabadított piac nemcsak egyes vevőket és eladókat takar, akik csak a saját pecsenyéjüket sütögetik, hanem a közös cselekvést is, amikor emberek úgy döntenek, hogy – tudatos, de nem kényszerített aktivizmus révén – egy célért dolgoznak a spontán önszerveződés tervezetlen formái mellett, illetve valójában azok részeként. A piaci erők mi vagyunk, és az önszabályozó piac szabályozását nem kizárólag az általunk szabott árak és ajánlatok egyensúlyba hozásával érhetjük el, hanem úgy is, hogy szánt szándékkal azon dolgozunk, hogy kimozdítsuk az egyensúlyi pontot, tudatos vállalkozói tevékenység révén – és az egyik dolog, ami egyértelműen kiolvasható a libertárius elvekből (akkor is, ha a ténylegesen létező libertáriusok nem hangsúlyozzák elégszer), hogy a vállalkozásba beletartozik a társadalmi vállalkozás is, amely nem pénzbeli társadalmi célokat tűz ki maga elé.

Tehát amikor önszabályozó munkások magukra támaszkodnak, nem pedig az államra, a durva bánásmódot tanúsító, kizsákmányoló vagy felelőtlen főnököket sakkban lehet tartani – vagy akár ki is űzni a piacról – azáltal, hogy kilátásba helyeznek vagy meg is szerveznek sztrájkokat, bojkottokat, befektetők lebeszélését, vagy akár versenyt – emberséges és fenntartható alternatívák versenyét, amelyeket „Fair Trade” tanúsítvánnyal hitelesítenek, társadalmi befektetést szervezek rá, vagy más pozitív „pro-kott” eszközökkel segítik. Ameddig az eszközeik önkéntesek, és szabad társuláson vagy elváláson alapulnak,

a szerveződés joga, a kilépés joga, és annak a joga, hogy pénzzel támogassunk, és ne csak a szánk járjon, mind része egy felszabadított piacnak,

nem kevésbé, mint egy zöldséges vagy egy vállalat.

Nem a politika a megoldás, hanem a társadalmi cselekvés szabadsága

Amikor a liberálisok vagy „progresszívek” azon tanakodnak, hogy ki fogja majd féken tartani a tőkéseket vagy a bürokratikus vállalatokat, a válaszuk: egy politikailag kinevezett, még kevésbé elszámoltatható bürokrácia. A libertárius válasz ezzel szemben: az emberek hatalma, akik munkástársaikkal szövetkezve szakszervezetet alapítanak, sztrájkokat, munkalassításokat, bojkottokat szerveznek, és olyan alternatív intézmények létrehozásáért dolgoznak, mint a szakszervezeti munkaközvetítés (hiring hall), az alulról kezdeményezett kölcsönös segélytársulatok, az ingyenklinikák, vagy a dolgozói vagy fogyasztói szövetkezetek. Máshogy fogalmazva,

ha azt szeretnéd, hogy szabályok tartsák kordában a cégek „pusztító hatalmát”, és hogy ne legyen több durva bánásmód, kizsákmányolás vagy környezetrongálás, ne lobbizz – szerveződj!

Ahol az állami szabályozók kivennék az emberek kezéből a gazdasági hatalmat (abban a hitben, hogy a társadalmi rendet kizárólag társadalmi vezetés szülhet), ott a felszabadított piacok a gazdasági hatalmat az emberek kezébe teszik, és a mi felelősségünkké válik, hogy önszabályozó rendet hozzunk létre az önkéntes választás és az alulról történő szerveződés eszközeivel. Amikor azt mondom, hogy a libertárius baloldal az igazi baloldal, azt nem azért mondom, mert újra akarom definiálni a „baloldal” szót, hogy jobban illeszkedjen az ízlésemhez, vagy valami réges-régi francia szóhasználathoz. Azért mondom, mert a libertarianizmus szólítja fel – ha pontosan értelmezzük – a világ munkásait, hogy egyesüljenek, és hogy a társadalmi vagy gazdasági szabályozás problémáit ne valamilyen külső hatalomhoz vagy privilegizált gazdaságtervezőhöz való dörgölőzéssel oldják meg, hanem úgy, hogy a saját kezükbe veszik a dolgokat, és közösen tesznek azért, alulról szerveződő közösségként, hogy létrehozzák azt a világot, amiben élni akarnak.

Minden hatalmat az embereknek!

Ez a cikk a Carl Menger Intézet piaci rendről szóló sorozatának második része. Az első rész témája a piaci önszabályozás volt, a következő részben pedig arról lesz szó, mi teszi az önként vállalt erényességet racionális piaci cselekvéssé.

Az eredeti cikk itt olvasható. A fordítás alapja a Markets not Capitalism c. könyvben megjelent változat (43. fejezet). Fordította Madlovics Bálint.

---

[1] Lásd Charles Johnson, „Women and the Invisible Fist” (2008). https://praxeology.net/mexch-so-CJ.htm.