Marxnak csak az számított, hogy lejárassa a kapitalizmust
Marx a Tőkében két elméletet alkotott arról, hogy a kapitalisták hogyan szereznek profitot. A fő elmélet a tiszta és egyszerű kizsákmányolás elmélete: a munkás a munkanap felében olyan bérért dolgozik, amely csak a túlélését biztosítja, míg a munkanap másik részében értéktöbbletet termel, amely a tőkés profitja, minden ellenkompenzáció nélkül.[1] Láthatatlan kizsákmányolás; olyannyira láthatatlan, hogy a kapitalisták maguk sem tudják, mi termeli a vagyonukat. Bár ez az elmélet csak irreális körülmények között működik (mint azt az első cikkben kimutattuk), sőt még irreális körülmények között is csak Marx feltételezésén alapul (mint azt a harmadik cikkben elemeztük), a kizsákmányolás marxi elmélete a szocialista mozgalmak jelszavává vált.
Marx már a Tőkében utalt arra, hogy elmélete nem alkalmazható az ipari kapitalizmus feltételeire, amit később Engels is nyíltan elismert. Ezért – ahogyan azt a második cikkben elemeztük – Marx kidolgozott egy második elméletet, amely megmagyarázza, hogy a kapitalisták hogyan termelnek profitot a termelés fokozásával és gépek alkalmazásával. Bár a két elmélet ellentmond egymásnak, Marx természetesen nagyon ügyesen álcázta elméleteinek feloldhatatlan ellentmondásait.
Marx azzal a szándékkal írta meg a Tőkét, hogy olyan legyen, mint minden idők legszörnyűbb dárdája, amivel szíven szúrhatja a kapitalizmust.
Ezért is a Tőke érzelmi töltete a könyv egyik legfontosabb metakommunikációs üzenete, amely segíti a marxi világlátással rokonszenvező olvasót, hogy azonosuljon a szöveggel, ahelyett, hogy az ellentmondásokat keresse. Ezért a nyilvánvaló ellentmondásai és tarthatatlansága ellenére Marx Tőkéje nélkülözhetetlen forrássá vált a szocialista mozgalmak és antikapitalista érzelmű emberek számára a kapitalista világ értelmezéséhez és a szocializmus megvalósításához.
Akik az első profitelméletben hittek, csak szenvedést és lemaradást hoztak
Marx eszméinek azon követői számára, akik a fő, azaz a kizsákmányoláson alapuló elméletet vallják, az egyetlen kiutat a szocialista forradalom és a szocialista rendszer megteremtése jelenti. A piac és a kapitalisták megszüntetése megoldja a világ összes problémáját, hiszen a piac csak nyomorúságot és káoszt okoz, s a kapitalistáknak nincs semmi hasznos funkciójuk. A termelés lelke a munkások munkája. A gazdaság úgy működik, mint egy óra, vagy mint a posta – pontosan úgy, ahogy Lenin elképzelte az Állam és forradalomban Marx nyomán. Az okos tervező tervgazdálkodása minden korábbinál több bőséget biztosít a dolgozóknak.
De
nem csoda, hogy a szocializmus Marx elképzelései szerinti megteremtésére tett kísérletek kudarcba fulladtak.
Mint tudjuk, a gazdaság nem úgy működik, mint egy óra vagy egy posta, az okos tervező pedig, aki egy komplex gazdaságot „tudományos” alapon képes tervezni és irányítani zökkenőmentesen és hiba nélkül, csak a mesevilágban létezik.
A megvalósult létező szocializmus tervgazdaságai nem tudták biztosítani Marx álmát: nagyobb bőséget a munkásoknak, mint a kapitalista országokban. A szocialista Németország és Nyugat-Németország, Észak-Korea és Dél-Korea, Ausztria és Csehország (amely 1918 előtt az osztrák birodalom legfejlettebb része volt) összehasonlítása nagyon világosan mutatja, hogy a Marx eszméi szerinti szocializmus nem volt képes megvalósítani a földi paradicsom álmát. Nem csoda, mert egy rosszul felépített tudományos tézisen alapultak a szocializmusra vonatkozó elképzelések, amelyek halálos belső ellentmondásait Marx trükkök százaival leplezte el. A valóságban az első számú vezető diktatórikus parancsuralmi rendszere helyettesítette a piaci koordinációt, mérhetetlen szenvedést és lemaradást okozva.
A sok kudarc közül azok a szocialista gazdaságok voltak a viszonylag sikeresebbek, ahol felhagytak az eredeti marxista tervgazdasággal, és némi teret hagytak a piacnak. Kádár János magyarországi gulyásszocializmusa, avagy Teng Hsziao-ping reformjai Kínában voltak a legsikeresebb programok a szocialista rendszerek keretein belül. Ezeknek a piacbarát reformoknak köszönhetően végre emelkedhetett az átlagemberek életszínvonala is, nemcsak a pártelit élhetett jól. Ennél is fontosabb, hogy a piacpárti reformokra való áttérés következtében csökkent a rendszer igénye arra, hogy az állam terrorral kényszerítse ki a gazdasági célokat.
A modern szociáldemokrácia a második profitelmélet híve
Marx második profitelmélete, a relatív és extra többletérték már reálisabb leírást ad a kapitalizmusról, és világossá teszi, hogy a kapitalizmus nem csak a kapitalisták számára előnyös. Ez
a második elmélet a sorok között és vonakodva, de elfogadja a kapitalisták fontosságát a termelés hatékonyabbá tételében, illetve a termelékenység növekedésének pozitív hatásait az egyszerű emberek életére.
A Tőke 312. oldalán Marx egy új középosztály kialakulását mutatja be, amely menedzserekből, középvezetőkből, felügyelőkből és termelési szakemberekből áll. Marx a komplex gépekkel dolgozó szakmunkások új rétegének növekedéséről is beszél, ami ellentmond fő tézisének, miszerint a gépek felgyorsítják a proletarizálódás folyamatát anélkül, hogy szükség lenne szakképzettségre. Továbbá – az ipari forradalom korai úttörőit említve – Marx azt is feltárja, hogy az egyszerű emberek, sőt még a vállalkozói tulajdonságokkal rendelkező munkások is képesek lesznek megváltoztatni az életüket, és találmányaik révén akár kapitalistákká is válhatnak. Az 572. oldalon Marx elismeri, hogy a gépesítés magasabb bérekhez vezet. Marx nemcsak a magasabb bérekről beszél, hanem azt is elismeri, hogy a munkások „Saját növekvő, és növekvő mértékben pótlólagos tőkévé változtatott terméktöbbletükből nagyobb rész áramlik vissza a munkásokhoz fizetési eszközök formájában, úgyhogy élvezeteik körét kibővíthetik, jobban elláthatják ruházati, bútor- stb. fogyasztási alapjukat és kisebb pénz-tartalékalapot képezhetnek.”
Marx második elmélete az, amely a szociáldemokrata baloldalt mozgatja. A modern, a marxi forradalmi (kommunista) programról lemondó szociáldemokrácia kopernikuszi fordulata Eduard Bernstein munkásságához fűződik. Bernstein mérsékelt német szociáldemokrata volt, aki a 19. század végén fogalmazta meg reformista politikai programját a szociáldemokrácia számára.
Bernstein amellett érvelt, hogy
Marx forradalmi programja elvesztette hatásosságát, mert az ipari kapitalizmus növekvő bőségét és jólétet képes teremteni.
Bernstein még azt is előre látta, hogy a Marx által vágyott proletárdiktatúra csak kudarchoz vezethet. Le merte írni, hogy Marx jóslata nem vált valóra: általános elszegényedést jósló próféciája ellenére a középosztály súlya megnőtt, sőt a munkások egy része is elérte a középosztály szintjét. A demokrácia lehetőséget ad a hétköznapi embereknek arra, hogy a munkáspártokat a parlamentbe juttatva munkavállaló-párti reformokkal korlátozzák a „kizsákmányolás” fokát. Ezért Bernstein a politikai demokrácia játékszabályainak elfogadása mellett érvelt, s arra szólította fel a munkáspártokat, hogy a demokratikus kereteken belül növeljék ráhatásukat az állami politikákra.
Bernstein elfogadta a piacgazdaság szükségességét, és az elsődleges feladatnak kora Németországában a feudális zárványok lebontásában látta. Emellett fontos szerepet szánt a növekvő állam beavatkozásnak a kapitalisták gazdasági hatalmának kiegyensúlyozása és a nagyobb egyenlőség megteremtése érdekében. Fontos megemlíteni, hogy bár a jóléti állam megteremtésének és védelmének köpenyét a baloldal sajátította ki maga számára, a valóságban a jóléti állam fogalmát eredetileg a 19. század közepén a Német Történelmi Iskola konzervatív tudósai dolgozták ki, és a 19. század utolsó évtizedeiben Otto von Bismarck, a konzervatív porosz kancellár vezette be először. Bernstein reformjavaslatai sok tekintetben Bismarck reformjainak továbbvitelét tűzték ki célul, látva, hogy ez egy lehetséges és sikeres politikai stratégia.
A piac valódi arcát azonban nem Marx, hanem Carl Menger mutatta meg
Számunkra – a szocializmus kudarcának tapasztalatával felvértezve – létfontosságú, hogy meglássuk a piacok működésének pozitív oldalát, és értékeljük a vállalkozók és a kapitalisták innovatív erejét. Még annál is jobban, mint amit Marx második elmélete enged értékelni.
Marx Tőkéje szinte egy időben jelent meg Menger könyvével, A közgazdaságtan alapelveivel.
Marx és Menger ugyanazokat a szerzőket olvasták: Smith, Ricardo, Condillac, Say. Marxszal ellentétben Menger felismerte Smith gondolatának hiányosságait, és Condillac-ra építve képes volt új alapokra helyezni a közgazdasági gondolkodást. Így elkerülte a csalás és a trükközés fáradságos munkáját, hogy elfedje egy rosszul megalapozott elmélet ellentmondásait. Ehelyett minden energiáját arra fordíthatta, hogy egy valóban jól működő s ellentmondásmentes elméletet dolgozzon ki.
Menger elmélete rávilágított a kapitalizmus vagy a szabadpiac legfontosabb jellemzőjére, amelyet Marx nem akart látni:[2] az innováció lehetőségére,
arra, hogy az ötletekkel és vállalkozói hajlamokkal rendelkező emberek felfedezzék és megvalósítsák ötleteiket, hogy javítsák életüket, és új innovációikon keresztül megváltozassák a világot. Ennek eredményeképpen azok az országok, amelyek Adam Smith szabad kereskedelemre és személyes szabadságra vonatkozó elképzeléseit alkalmazták, korábban elképzelhetetlen életszínvonalat tudtak elérni.
A legfontosabb olvasmány nem Marx és nem a Tőke. Menger – illetve tanítványai, Mises, Hayek és Schumpeter – művei adnak igazi támpontot arra, hogy az emberiség elérje azt az eredményt, amelyet Marx megálmodott: a lehető legjobb életszínvonalat és személyes szabadságot, nemcsak az elit, hanem a munkások, az átlagemberek számára is – beszéljünk akár gazdasági, akár politikai szabadságról.
Ez a cikk a Marxról és a profitról szóló sorozat negyedik, befejező része. Az első részben Marx fő profitelméletéről volt szó, a második részben Marx második – és az elsőt cáfoló, valósághoz közelebb álló – profitelméletéről, a harmadik részben pedig arról, hogy Marx második elmélete pontosan hogyan teszi tarthatatlanná a láthatatlan rendszerszerű kizsákmányolásról szóló elméletet.
[1] Minden értéktöbblet, bármely különös alakban – profit, kamat, járadék stb. – kristályosodik később ki, szubsztanciáját tekintve meg nem fizetett munkaidő anyagiasulása (495.o.).
[2] Ennek a leszűkített verseny fogalomnak a világos jele Marx azon mondata az 581. oldalon, amikor azt írja: „A konkurenciaharcot az áruk olcsóbbításával vívják.”
Carl Menger Intézet 