A Biblia gazdaságtana III.: jótékonyság

Ha a zsidó és a keresztény, pontosabban az ótestamentumi és újtestamentumi felfogás különbségét vizsgáljuk, talán a legfontosabb az, hogy előbbi sokkal realistább, „földhözragadtabb”, az utóbbi szellemibb és fennköltebb. Ez talán arra vezethető vissza, hogy a zsidók a Földön élnek, és földi érdemeikért földi jutalomra számítanak, így számukra a földi élet maga a lényeg. A kereszténység ezzel szemben a jó jutalmát és a bűn büntetését „Isten országába” teszi át, ezért követői a földi életet az örök élet előjátékaként, a felkészülés és az érdemszerzés időszakaként élik meg.

Segítségnyújtás: nem adomány, lehetőség

Már szó esett róla, hogy az Ótestamentum szerint minden ember maga köteles biztosítani önmaga és családja megélhetését, ha azonban ez bármi miatt nem sikerül (természeti katasztrófa, betegség stb.), akkor annak, aki teheti, de elsősorban a károsult családtagjainak, erkölcsi kötelessége segíteni kilábalni.

A korabeli közel-keleti törvények nem kötelezik az átlagembert jótékonyságra, de a vagyonhoz, üzleti sikerhez vezető legbiztosabb út az Istennek tetsző élet, amelynek egyik legfontosabb feltétele a rászorulók megsegítése. Mózes II. könyve (2Móz 20.23-23.33), néhány mondatban (22.20-26) kitér a szegényekre is. A törvény érdekessége, hogy csak annyit parancsol meg, hogy a szegényeket (özvegyeket, árvákat, jövevényeket) nem szabad bántani, kárt okozni nekik. A földműves aratáskor azért ne vágja le a mező szélét, és ne szedje össze a lehullott kalászokat, a szőlőszedés után azért ne szedje össze az elhullott szemeket, az olajfáról ne szedje le azokat a szemeket, amelyek rajta maradtak (3Móz 19.9:10, 5Móz 24.20-21), hogy a szegény összeszedhesse ezeket. Tehát a szegény nem adományt kap, hanem csak lehetőséget, vagyis még nyomorában is tennie kell magáért.

Az özvegyek, árvák, jövevények, léviták nem rendelkeztek földdel, tehát állandó megélhetési forrással, így társadalmi helyzetüknél fogva voltak szegények, ezért szintén a többiek támogatására szorultak. A fenti jogok (elhullott szemek összeszedése stb.) rájuk is vonatkoztak, de külön őket célozza az, hogy az évi tizedet, amit egy szent helyen Isten dicsőségére kell elfogyasztani áldozatként, minden harmadik évben ki kell tenni a kapu elé, hogy a lévita, a jövevény, az árva vagy az özvegy jóllakhasson belőle (5Móz 14.28-29), a zarándokünnepeken pedig meg kell osztani az élelmet velük (5Móz 16.9-15).

A Biblia „szociális hálója”

Érdemes kiemelni két olyan parancsot, amelyek célja, hogy az elszegényedett ember ne jusson reménytelen helyzetbe. Ez a két törvény felfogható egyfajta szociális hálónak.

Az egyik előírja, hogy a héber adósrabszolgát a hetedik évben fel kell szabadítani, és tartozását le kell írni.

Az ókori mezőgazdaság nem mindig volt kiszámítható. Ha például egy földműves termése nagyon gyatra volt, eladhatta valamelyik gyermekét vagy akár saját magát is rabszolgának kölcsön fejében, amiből vetni tud. Ha a következő termés megfelelő lett, kifizette az adósságot, és a rabszolga felszabadult. Ha viszont – és ez gyakran előfordult – a termés nem fedezte az adósságot, könnyen adósságspirálba kerülhetett volna. Ez a törvény viszont gondoskodott róla, hogy a spirál ne tarthasson hét évnél tovább, és a korábbi adósnak lehetősége legyen újrakezdeni.

Ugyanakkor ebben a helyzetben a „nem szabad bántani” elve abban nyilvánul meg, hogy ha valaki rákényszerül, hogy adósrabszolgának adja el magát, a gazdájának úgy kell bánnia vele, mint egy bérmunkással (3Móz 25.40), és lehetőséget kell biztosítania, hogy önmaga vagy a családja kiválthassa. A családnak pedig ez lehetőségei szerint kötelessége. Érdekes, hogy Mózes ötödik könyvében (5Móz 15.1-18, 24.10-15), ellentétben a Mózes 2. könyvében írottakkal (2Móz 21.2), az elengedés nem a szolgálat hetedik évében történik, hanem minden hetedik évben, ezért arra szólít fel, ne tagadja meg valaki a segítséget azért, mert közeleg a hetedik év (2Móz 21.9), ugyanakkor előírja, hogy a rabszolga árát aszerint állapítsák meg, hány év van még a hetedikig (3Móz 25.50).

A másik parancs szerint a földet nem lehetett végleg eladni, jovélkor, vagyis szombatévben (minden 50. évben) vissza kellett adni eredeti tulajdonosának (3Móz 25. 10,23). A földvásárlás tárgya tehát nem maga a föld, hanem csak bizonyos évi termés, ezért az számított becsületes üzletkötésnek, ha a felek aszerint állapodnak meg az árban, hány év van még az ötvenedikig (3Móz 25. 15). Így, aki rákényszerült, hogy eladja a földjét, nem szegényedett el végleg, ugyanakkor ez a törvény megakadályozta a föld túlzott koncentrációját is.

Az, hogy a parancsok az „atyádfia” iránti viselkedést írják elő, arra utal, hogy a törvény csak a közösség tagjaira, mégpedig elsősorban a rokonokra vonatkozik. A Talmud Baba Metzia traktátusának 71a lapja szerint a rászorulók támogatásának sorrendje: először a saját családtagokat kell megsegíteni, utána a saját város szegényeit, s csak ezután az idegent.

Szegénység és adakozás az Ó- és Újtestamentumban

Míg az ótestamentumi szegény úgy szocializálódik, hogy önmagának kell gondoskodnia magáról, de baj esetén számíthat társai segítségére, az Újtestamentumban a szegénység érték az örökélet felé vezető úton, ezért az Újtestamentumon nevelkedett szegény ember méltósággal viseli szegénységét. Az ótestamentumi értékek szerint másoktól függeni szégyen, ezért a nyomorgó minél hamarabb ki akar kerülni nyomorult helyzetéből, a keresztény szegény környezete azt sugározza, szerencsétlennek lenni erkölcsileg magasabb rendű (Lk 16.19-25). Az előbbiben ezért a szegénység egy átmeneti állapot, az utóbbiban a társadalom integráns része – gondoljunk csak a szerzetesek vállalt szegénységére.

Az adakozás zsidó felfogásáról főképp a XII. században élt Rambamtól (Maimonidész) tudunk részleteket, aki az adakozás nyolc fokozatát sorolja fel: közülük a kelletlenül adás a legalacsonyabb, a munkához, megélhetéshez segítés a legmagasabb.

Jézus ezzel szemben azt mondja: „Kiki amint eltökélte szívében, nem szomorúságból, vagy kénytelenségből; mert a jókedvű adakozót szereti az Isten” (2Kor 9.7).

Másutt figyelmeztet, hogy adakozáskor figyelni kell rá, hogy senki se lássa, különben Isten nem tekinti érdemnek. Aki ezt nyíltan teszi, mert az emberek elismerésére vágyik, az még az evilágon meg is kapja tőlük a jutalmát. Az alamizsna legyen titkos, amit csak Isten lát, és majd megjutalmaz (Mt 6.1-4).

Vagyis míg a kereszténységben Isten csak a jókedvű adakozót szereti, a zsidóságban a rosszkedvűt is, csak kevésbé. De tegyük hozzá, mert nem lehet eléggé hangsúlyozni, a kényszeradakozást, amit ma a „társadalmi szolidaritás” néven ismer a fejlett, többségében keresztény világ, a Biblia egyik része sem legitimálja.

A zsidóság földhözragadt realizmusát tükrözi a keresztény emelkedettséggel szemben az is, hogy míg a zsidók számára hangsúlyosabb a szegény éhségének enyhítése, addig a kereszténység nagyobb hangsúlyt helyez az adakozó személyére és tette erkölcsösségére.

Hadd utaljak még egy történetre, amely alátámasztja ezt az állítást. Ebben szemrehányást tesznek Jézusnak, aki egy bűnös, Zakeus otthonában száll meg. Zakeus azonban megígéri, vagyona felét szétosztja a szegények között, és ha valakit megkárosított, annak a négyszeresét adja vissza, mire Jézus igaz emberként ismeri el (Lk 19.2-9). Mind ez, mind az üdvözülésre vágyó fiatalember története (a gazdagnak olyan nehéz bejutni a mennyországba, mint tevének átmenni a tű fokán) (Mt 19.16-24), megmutatja Jézus együttérzését a szegényekkel, ugyanakkor mindkettő a gazdag ember üdvözüléséről szól, nem a szegények megsegítéséről. Ha a szegények jóllakatása lett volna a cél, néhány kenyeret és halat megszaporíthatott volna, ahogy többször megtette (Mt 14.13–21; 15.32–39). Ő azonban a személyes jótékonyságra és a gazdag ember szívére tette a hangsúlyt.

A szegénység piedesztálra emelése és magától értetődő társadalmi jelenséggé tétele tehát azért is fontos, hogy legyen kivel jótékonynak lenni. A szegények gyámolítása az üdvösséghez vezet, ehhez azonban a szegények kifogyhatatlan tárházára van szükség.

Összhangban van-e a Bibliával a modern jóléti állam?

Amikor ma szociális ellátásról esik szó, általában a fent leírt két felfogás ütközik egymással: a piacosabb rendszerekben a zsidó, amely a szegények felemelését célozza, a szociálisabb társadalmakban a keresztény, amely ellátásukat (jóléti állam). Az egyik arra törekszik, hogy minél kevesebb szegény legyen; a másik arra, hogy minél több jusson a szegények ellátására.

Ugyanakkor a két felfogás között van egy fontos közös pont, amit a 10. parancsolatból vonhatunk le. „Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a te felebarátodé.” Láthatjuk, hogy pont van a végén: nem folytatódik azzal, hogy „kivéve, ha bőven telik neki” vagy „ha megítélésem szerint túl sok van neki”, vagy „kivéve, ha egy szegény és beteg gyerek gyógyítására kell”. Ebből kiviláglik, hogy míg az, aki megél a maga jövedelméből, szabad akarata folytán eldönti, akar-e Istennek tetsző módon cselekedni, akar-e adakozni, mire és mennyit, addig a szegénynek semmi nem „jár”, és semmit nincs joga követelni. Ahogy több példát is hoztam rá, az adakozásnak, jótékonyságnak önkéntesnek kell lennie, hiszen különben értelmetlen lenne akár vagyonnal, akár túlvilági üdvözüléssel jutalmazni. Jutalom a jótettért, a pluszmunkáért jár, nem azért, mert valaki teljesíti a kötelességét.

Írta: Radácsy László. A sorozat első, munkáról szóló részét lásd itt, a második, a magántulajdonnal foglalkozó szakaszt pedig itt.

Felhasznált irodalom

Lawrence W. Reed (2015), Rendering unto Caesar – Was Jesus a socialist?, Foundation for Economic Education.

Tomáš Sedláček (2012), A jó és a rossz közgazdaságtana, Budapest: HVG.

Paul S. Segerstrom (2014), „What does the Bible teach about economics?”, kézirat.

Ronald A. Simkins (2017), „Care for The Poor and Needy”, Journal of Religion & Society, Supplement Series, Supplement 17 (2017).

Werner Sombart (2001), The Jews and Modern Capitalism, Batoche Books.

Michal Wojciechowski (2014), „Economy and Business in the Bible”, in The Bible and Economics, szerk. G. Benyik, Szeged, 403-413.

https://www.biola.edu/blogs/good-book-blog/2014/thoughts-on-the-old-testament-and-economics

https://www.smh.com.au/business/for-a-divine-economy-follow-the-old-testament-20060417-gdndjh.html