Thomas Sowell: A jövedelem „elosztási” statisztikák – és ami mögöttük van

A „gazdagok” és a „szegények” gyakran az életük eltérő szakaszában lévő emberek

Mi sem világosabb és könnyebben megérthető annál, hogy egyesek többet keresnek, mint mások, számtalan okból kifolyólag. Vannak, akik

egyszerűen csak öregebbek másoknál, és az évek alatt több lehetőségük volt tapasztalatokat, képességeket szerezni,

vagy részt venni formális vagy munkahelyi képzésben – mindezek révén hatékonyabbak egyes munkákban, illetve képesek ellátni olyan, bonyolultabb feladatokat is, amelyek meghaladnák egy kevésbé képzett vagy tapasztalt dolgozó képességeit. Nem túl meglepő, hogy ennek nyomán a jövedelmük is magasabb. Az évek múlásával az is könnyen lehet, hogy az idősebbek jobban kiismerik már magukat a munkaerő-piacon, miközben egyre több munkaadó értesül róluk és a képességeikről, a mostani állásukhoz képest új pozíciókat vagy előléptetéseket kínálva. Igen gyakran a keresők felső 5 százalékában lévők zöme 45 éves vagy feletti.

A jövedelmi különbségek ilyen és ehhez hasonló, kézenfekvő magyarázatait gyakran tévesztik szem elől, amikor homályosan csak a „jövedelemelosztásról” beszélnek. Bár a felső és az alsó jövedelmi csoportba tartozókról – a „gazdagok” és a „szegények”, ahogy mondani szokták – beszélhetünk úgy, mintha külön osztályokba tartozó emberek lennének, de gyakran csak az életük eltérő szakaszában lévő emberek.

Amerikában azon munkavállalók közül, akik a keresetük alapján az alsó 20 százalékba tartoztak 1975-ben, a háromnegyedük bejutott a felső 40 százalékba a következő 16 év során.[1]

Ez nem meglepő. 16 év után az embereknek általában 16 évvel több munkatapasztalatuk van, amibe beletartozhat munkahelyi vagy formális képzésben való részvétel is. Az üzlet- vagy szakembereknek 16 évük volt kialakítani egy ügyfélkört. Az lenne a meglepő, ha ezek után nem tudnának többet keresni.

Mindez nemcsak az Egyesült Államokban van így. Egy tizenegy európai országot vizsgáló tanulmány is hasonló mintázatokat talált.[2] A szegénységi küszöb alatt élőknek Görögországban a fele, Hollandiában pedig a kétharmada a küszöb fölé került két éven belül. Nagy-Britanniában egy több ezer embert öt évig követő tanulmány is hasonló eredményekre jutott: a kétharmada azoknak, akik a vizsgált személyek közül a jövedelmüket tekintve eleinte az alsó 10 százalékba tartoztak, az ötödik év végére kiemelkedtek ebből a csoportból.[3] Új-zélandi kutatások ezzel összhangban azt mutatták, hogy már egy év után az alsó 20 százalékba tartozók jelentős része magasabb jövedelmi kategóriába került, és persze a számuk csak nőtt, ahogy több éves periódust néztek.[4]

Az, hogy valaki szegénységbe születik, ott él és ott is hal meg, mások pedig luxusba születnek, élnek és halnak meg, nagyon más helyzet, mint amikor egy fiatalember még nem érte el az idősebbek – például a szülei – jövedelmi szintjét. De a médiában (sőt az egyetemeken is) gyakran idézett statisztikák általában nem tesznek különbséget ezek között a nagyon eltérő helyzetek között. Mi több, akik ezekre a statisztikákra hivatkoznak,

gyakran úgy beszélnek a jövedelmi különbségekről, mintha azok osztályok közt lennének, nem pedig korcsoportok között. Miközben bár lehetséges (ha ritka is), hogy valaki egész életében ugyanabba a jövedelmi kategóriába tartozzon, jóval kisebb az esélye, hogy egész életében ugyanabba a korcsoportba fog tartozni.

Mivel az emberek, ahogy telnek az évek, egyik jövedelmi csoportból a másikba kerülnek, az életpályája-jövedelmük tekintetében az egyenlőtlenség szintje más, mintha egy adott éves jövedelmüket néznénk. Egy új-zélandi kutatás szerint a munkával töltött évek során kapott jövedelem tekintetében az egyenlőtlenség szintje alacsonyabb volt, mint bármely adott évet tekintve ugyanabban az időszakban.[5]

A jövedelem nem ugyanaz, mint a vagyon

A „gazdagokról” és a „szegényekről” – a felső és az alsó 10 vagy 20 százalékról – szóló diskurzusban nemigen kerül szóba, hogy milyen fajta jövedelmek alapján lehet bekerülni ezekbe a kategóriákba. 2011-ben egy háztartás éves jövedelmének 101,583 dollárnak kellett lennie, hogy az amerikaiak felső 20 százalékába tartozzon. De egy házaspár, melynek tagjai valamivel 50,000 dollár fölött keresnek évente, aligha nevezhető „gazdagnak”.

Még a felső 5 százalékba való bejutáshoz is elég volt kicsivel megugrania a háztartásnak a 186,000 dolláros jövedelmet[6] – vagyis fejenként mintegy 93,000 dollárt egy dolgozó házaspárnál. Ez nem rossz jövedelem, de hogy valaki eléri ezt a szintet több évtizednyi (rosszabbul fizető) munka után, az aligha annak a jele, hogy gazdag.

A bizonyos jövedelmi csoportba tartozókra azt mondani, hogy „gazdagok”, egy másik, alapvetőbb okból is hibás: A jövedelem és a vagyon két különböző dolog. Nem számít, hogy mennyi jövedelem megy át a kezeid között egy adott évben, a vagyonod annak a függvénye, hogy az évek során mennyit tartottál meg és halmoztál fel. Ha kapsz egymillió dollárt egy évben, és elköltesz másfelet, nem leszel gazdag. De szerényebb jövedelem mellett is számos takarékos emberről derült ki, hogy – a haláluk után – meglepően nagy vagyont hagytak az örököseikre.

Még az igazán gazdagok körében is van mozgás.

Amikor a Forbes magazin először készítette el a 400 leggazdagabb amerikai listáját 1982-ben, volt rajta 14 Rockefeller, 28 du Pont és 11 Hunt. Húsz évvel később a listán volt 3 Rockefeller, egy Hunt, és nulla du Pont.[7]

Alig több, mint egyötöde az 1982-es Forbes-listán szereplőknek örökölte a vagyonát. 2006-ra azonban már csak két százalék volt örökös a leggazdagabb amerikaiak között.[8]

Bár sokszor beszélnek „jövedelemelosztásról”, a legtöbb jövedelmet természetesen nem osztják el abban az értelemben, ahogy újságokat vagy nyugdíjakat osztanak el egy központi helyről. A legtöbb jövedelem csak a statisztika metaforikus nyelvén oszlik el, ahogy az emberek magasságának is van egy eloszlása a lakosságban (néhányan 160 centi magasak, mások 180 centisek stb.), de senkinek a magasságát nem egy központi hatóság jelölte ki. Mégis túl gyakran olvasunk arról, ahogy újságírók és mások arról beszélnek, hogy a „társadalom” hogyan osztja el a jövedelmét, ahelyett, hogy egyszerűen azt mondanák, hogy egyesek több pénzt keresnek, mint mások.

Nem hoz „a társadalom” egy kollektív döntést arról, hogy mennyit ér egy egyén munkája. Egy piacgazdaságban azok, akik az egyén javainak és szolgáltatásainak hasznát élvezik, döntik el, hogy mennyit hajlandók fizetni azért, amit kapnak. Akik szívesebben látnának az ilyen dolgokról kollektív döntést, elmondhatják, hogy miért gondolják így. Azonban a mai helyzetről félrevezető azt gondolni, hogy „a társadalom” osztja el a jövedelmét bizonyos eredményekkel, és hogy elég lenne megváltoztatnia a jövedelemelosztást, hogy ezentúl más eredményeket kapjunk.

A háztartások jövedelme nem ugyanazt mutatja, mint az egyéneké

Többről van szó, mint egy félrevezető metaforáról. Gyakran maguk az egységek, amikkel mérjük az egyenlőtlenséget, pont olyan félrevezetők, mint a metafora.

A családi vagy háztartási jövedelemre vonatkozó statisztikák különösen félrevezetők lehetnek az egyéni jövedelmi statisztikákhoz képest. „Egy egyén” mindig ugyanazt jelenti – egy személyt –, de a családok és a háztartások mérete jelentősen eltérhet

egyik vagy másik életszakasz, egyik vagy másik faji vagy etnikai csoport, illetve egyik vagy másik jövedelmi csoport között.

Amerikai népszámlálási adatok elemzése nyomán például kimutatták, hogy 2002-ben 40 millió ember élt a háztartások alsó 20 százalékában, a háztatások felső 20 százalékban viszont 69 millió ember.[9] Miközben egy figyelmetlenebb ember gondolhatja, hogy ezek a kvintilisek „öt egyenlő rétegre” osztják az országot (ez a hibás állítás olvasható két jó nevű közgazdász egy népszerű könyvében is),[10] valójában ezek a rétegek egyáltalán nem egyenlőek. Számosságban markánsan eltérő csoportokat takarnak.

Nemcsak az emberek számában térnek az alacsony és a magas keresetű háztartások, hanem abban is nagyon jelentős különbségek mutatkoznak, hogy a tagjaik mekkora része vállal munkát.

A 2010-es évben a háztartások felső 20 százalékába tartozók körében 20,6 millió háztartásvezető dolgozott, ezzel szemben az alsó húsz százalékban ugyanez a szám 7,5 millió. Ebben az eltérésben pedig még nincs is benne, hogy teljes vagy részmunkaidős állásokban dolgoznak-e. Ha az egész évben teljes munkaidős állásban lévőket vesszük, akkor még a háztartások felső 5 százalékában is többen dolgoztak teljes munkaidőben 50 vagy több héten keresztül, mint az alsó 20 százalékban. Tehát abszolút számokban több háztartásvezető – 4,3 millió, szemben 2,2 millióval – dolgozott teljes állásban és egész évben a felső 5 százalékban, mint az alsó húszban.[11]

Egy időben, az 1890-es években a keresők felső 10 százaléka kevesebb órát dolgozott, mint az alsó 10 százalék, de ez már hosszú ideje fordítva van.[12]

Már nem beszélhetünk „henyélő gazdagokról” szemben a „robotoló szegényekkel”. Ma már sokkal inkább azokról érdemes beszélni, akik rendszeresen dolgoznak, szemben azokkal, akik – az esetek többségében – nem dolgoznak rendszeresen.

Ezek között a körülmények között, minél inkább emelkednek a bérek, annál nagyobbak lesznek a jövedelmi egyenlőtlenségek. Egy a Harvard Business Review-ban publikált kutatásban a jövedelemkeresők felső 6 százalékában 62 százalék dolgozott több mint 50 órát egy héten, 35 százalék pedig 60 óránál is többet.[13]

A családok és háztartások mérete nemcsak az egyes jövedelmi csoportok között tér el egy adott időpontban, hanem az idő múlásával is változtak. Ezek korántsem mellékesek: alapvetően változtatják meg, hogy mit kell a „jövedelemelosztásról” szóló statisztikák trendjeiből leszűrnünk. Például

az amerikai háztartások reáljövedelme csupán 6 százalékkal nőtt 1969 és 1996 között, de az egy főre jutó reáljövedelem ugyanebben az időszakban 51 százalékot emelkedett.[14] Az eltérés abból fakad, hogy a családok és háztartások átlagos mérete a kérdéses években csökkent,

úgyhogy most a kisebb – olykor csak egytagú – háztartások keresnek nagyjából annyit, mint a nagyobbak egy generációval korábban. Ha még hosszabb időszakot nézünk, 1967 és 2007 között a háztartások reál-mediánjövedelme 30 százalékkal nőtt, az egy főre jutó reáljövedelem viszont ugyanebben az időszakban 100 százalékkal.[15] Az egy háztartásra jutó emberek számának csökkenése játssza ebben az eltérésben a kulcsszerepet.

A növekvő jólét hozzájárult a háztartások méretének csökkenéséhez. Az Egyesült Államok Népszámlálási Hivatala már 1966-ban felhívta a figyelmet, hogy a háztartások száma gyorsabban nő, mint az embereké, és arra jutott: „A háztartások kialakulásának egyre gyorsabb rátáját az a növekvő tendencia magyarázza, hogy – leginkább az egymáshoz nem kötődő egyének – inkább szeretnének fenntartani saját házat vagy lakást, mint hogy a rokonaikkal éljenek vagy már létező háztartásokba költözzenek szobatársként, albérlőként, és így tovább.”[16] Ám a növekvő jólét ezen következményei olyan háztartási statisztikákat generálnak, amelyek nyomán aztán széles körben hangoztatják, hogy nem történt valódi gazdasági fejlődés.

A Washington Post egyik szerzője például kijelentette, hogy „a legtöbb amerikai háztartás jövedelme makacsul stagnált az elmúlt három évtizedben”.[17] Pontosabb lenne, hogy néhány szerző makacsul figyelmen kívül hagyja a közgazdasági tényeket.

Ha ma két dolgozó egy háztartásban összesen ugyanannyi pénzt keres, mint amennyit egy múltbéli háztartásban három dolgozó keresett, az fejenként 50 százalékos jövedelemnövekedést jelent – akkor is, ha a háztartási jövedelem ugyanaz maradt.

A túlnyomó többség se nem valódi gazdag, se nem valódi szegény

Miközben a közbeszédben gyakran beszélnek össze-vissza vagy félrevezetően a „gazdagokról” és a „szegényekről” – az emberek ideiglenes pozíciója alapján, amit a jövedelemáramban elfoglalnak –, léteznek valódi gazdagok és valódi szegények is – azonban jóval ritkábbak, mint azt a jövedelmi statisztikák alapján gondolhatjuk. Ahogy a legtöbb amerikai „szegény” sem marad szegény, úgy a legtöbb amerikai gazdag sem született gazdagnak. Az amerikai milliomosok négyötöde a saját élete alatt kereste meg a pénzét, anélkül, hogy örököltek volna.[18] A valódi gazdagok pedig ritkák, akárcsak a valódi szegények.

Még ha egymillió dolláros nettó vagyonnál is húzzuk meg a gazdagság határát, akkor is az amerikai háztartások mintegy 3,5 százaléka esik csak ebbe a kategóriába.[19] Ez pedig valójában nem számít komoly gazdagságnak, hiszen a nettó vagyonba mindent beleszámolnak a háztartás javaitól és ruháitól kezdve az egyes családtagok nyugdíj-megtakarításáig. Ha másfelől valódi szegénynek azt az 5 százalékot tekintjük, akik huzamosabb ideig az alsó 20 százalékban maradnak, akkor a valódi gazdagok és a valódi szegények – összeadva – az amerikai lakosságnak kevesebb mint 10 százalékát adják ki. Mégis a politikusok szónoklatai alapján azt gondolhatnánk, hogy a legtöbb ember vagy gazdag, vagy pedig szegény.

Ez a cikk a Carl Menger Intézet egyenlőtlenségről szóló sorozatának második része. Az első rész arról szólt, hogy az egyenlőtlenség-e a társadalom valódi problémája, a következő rész pedig Thomas Pikettyről és a kapitalizmus „alaptörvényeiről” szól majd.

Jelen írás Thomas Sowell Basic Economics c. könyvének egy alfejezete. Fordította Madlovics Bálint.


[1] W. Michael Cox és Richard Alm, „By Our Own Bootstraps: Economic Opportunity & the Dynamics of Income Distribution”, 8. o. https://www.dallasfed.org/~/media/documents/fed/annual/1999/ar95.pdf.

[2] Peter Saunders, „Poor Statistics: Getting the Facts Right About Poverty in Australia”, 5. o. https://www.cis.org.au/app/uploads/2015/07/ia23.pdf.

[3] David Green, Poverty and Benefit Dependency (Wellington, New Zealand: New Zealand Business Roundtable, 2001), 32. o.

[4] Uo., 32–33. o.

[5] Uo., 33.

[6] U.S. Census Bureau, „Table H-1. Income Limits for Each Fifth and Top 5 Percent of All Households: 1967 to 2011”. https://www.census.gov/data/tables/time-series/demo/income-poverty/historical-income-households.html.

[7] „The March of the 400”, Forbes, 2002. szeptember 30., 80. o. https://www.forbes.com/forbes/2002/0930/400080.html?sh=4df93afa4078.

[8] „Spare a Dime? A special report on the rich”, The Economist, 2009. április 4., 4. o. https://www.economist.com/sites/default/files/special-reports-pdfs/13358202.pdf.

[9] Robert Rector és Rea S. Hederman, „Two Americas: One Rich, One Poor?”, 7. o. https://www.heritage.org/taxes/report/two-americas-one-rich-one-poor-understanding-income-inequality-the-united-states.

[10] Robert Heilbroner és Lester Thurow, Economics Explained: Everything You Need to Know About How the Economy Works and Where It’s Going (New York: Simon & Schuster, 1987), 48. o.

[11] U.S. Census Bureau, „Table HINC-05. Percent Distribution of Households, by Selected Characteristics within Income Quintile and Top 5 Percent in 2010”, Current Population Survey.

[12] Raghuram Rajan és Luigi Zingales, Saving Capitalism from the Capitalists (New York: Crown Business, 2003), 92. o.

[13] Sylvia Ann Hewlett és Carolyn Buck Luce, „Extreme Jobs: The Dangerous Allure of the 70-Hour Workweek”, 51. o. https://hbr.org/2006/12/extreme-jobs-the-dangerous-allure-of-the-70-hour-workweek.

[14] John McNeil, „Changes in Median Household Income: 1969 to 1996”, 1. o. https://www.census.gov/library/publications/1998/demo/p23-196.html.

[15] U.S. Census Bureau, „Table H-5. race and Hispanic Origin of Householder—Households by Median and Mean Income: 1967 to 2012”; U.S. Census Bureau, „Table P-1. CPS Population and Per Capita Money Income, All Races: 1967 to 2012”. https://www.census.gov/data/tables/time-series/demo/income-poverty/historical-income-households.html.

[16] Herman P. Miller, Income Distribution in the United States (Washington: U.G. Government Printing Office, 1966), 7. o.

[17] Barbara Vobejda, „Elderly Lead All in Financial Improvement”, Washington Post, 1998. szeptember 1., A3. o.

[18] Thomas J. Stanley és William D. Danko, The Millionaire Next Door (Atlanta: Longstreet Press, 1996), 3. o.

[19] Uo.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: