Tóth András: Átjárható osztályok és bevédett rendek a piaci társadalomban (A marxista révedezés és a valóság logikája, V. rész)

A marxi lázálomtól a mengeri-weberi osztályfogalomig

A leghatásosabb osztályelemzés atyja, Marx ugyan a munkásosztályt és a tőkésosztályt tartotta a kapitalizmus két antagonisztikus alapvető osztályának, de amikor konkrét elemzésbe fogott, kiderült, hogy a valóságban a középosztályoknak jutott a kulcsszerep a saját maga által kijelölt főszereplők helyett.

Marx még addig se jutott el, hogy megfogalmazza, mit is ért osztály alatt. Pont akkor hullott ki a toll a kezéből a Tőke III. kötetének írásakor, amikor nekifogott volna életműve legfontosabb magyarázó kategóriája meghatározásának: amikor feltette azt a kérdést, hogy mit is ért az osztály fogalma alatt.

Amikor a válasz után kutatva leírta, hogy a jövedelemszerzés formája a legfontosabb oka az osztályképződésnek, felismerte, hogy orvosok és hivatalnokok is külön osztályt alkotnak ez alapján az elv alapján, sőt szinte mindegyik foglalkozási kategória önálló osztálynak tekinthető… S nem folytatta, mi is a következménye ennek a nyilvános próféciájára, ami viszont csak két osztályt ismert el. Inkább ismét arról biztosította az olvasót, hogy „jőni fog, mert jőni kell” annak a pillanatnak, amikor csak két osztály lesz. S ezután a sarokba dobta a tollát, a kéziratot akkurátusan összepakolta, elrejtette egy fiók mélyébe. Ahelyett, hogy megoldotta volna osztályelmélete saját maga által felfedezett ellentmondásait, még megtanult oroszul, belevágott a kémia és a matematika tanulmányozásába; de soha többet nem tért vissza félbemaradt gondolatmenete befejezéséhez, az ellentmondások megoldásához nagy elmélete és a valóság között.

Mengert a gazdaság alaptörvényeinek leírása foglalkoztatta, s nem írt azok társadalmi következményeiről. A mengeri gazdasági elmélet alapján azonban inkább

Max Weber társadalomstruktúra-felfogása áll közel a mengeri felfogáshoz, s nem Marx homokra épült lázálma. Nem véletlen, hiszen Weberre nagy hatást gyakorolt Menger,

illetve Menger egyik legfontosabb követője, Friedrich von Wieser, akinek munkásságát Weber különösen nagyra becsülte.

Weber akkurátus német tudós volt, aki igyekezett pontos fogalmakat adni, s elkerülte a lázálmokat. Szerinte osztályhelyzetet nem más teremthet egy piaci társadalomban, mint a javakkal való ellátottságnak, a külső életkörülményeknek és a megélt életsorsnak a tipikus esélye. Elvben bármiféle élvezeti cikk, termelőeszköz, vagyon, üzleti eszköz vagy szakképzett tevékenység fölötti rendelkezés más-más osztályhelyzetet teremt. Egy osztályba az azonos osztályhelyzetben lévő emberek sorolhatók. Eddig Weber meghatározása egybeesik Marxéval, ahogy azt leírta a Tőke III. kötetében.

Ami Webernél újdonság Marxhoz képest, hogy

leszögezi, hogy az osztályhelyzet legfontosabb sajátossága, hogy nyitott: akár az egyén életében, vagy az egymást váltó generációk során könnyen lehetséges – és elég gyakran elő is szokott fordulni –, hogy az emberek az egyik osztályból átlépnek a másikba.

Weber szerint az osztályhelyzethez nem szükségképpen kapcsolódik kizsákmányolás, emiatt pedig az osztályhelyzetből nem következik automatikusan egy politikai értelemben vett „osztály” szerveződése. Az osztályhelyzet és az osztály önmagában véve csupán azt a tényállást írja le, hogy az egyének olyan helyzetben vannak, amelyben tipikus érdekeik azonosak sok más egyén érdekeivel (illetve hasonlítanak hozzájuk). De minden komplex társadalomban nagyon sok lehetséges osztály van, s az osztályok közti határvonalak – a mobilitás miatt – roppant bizonytalanok. Röviden tehát

Weber nyíltan beszélt a komplex, sokosztályos társadalomról, melyet Marx a Tőke III. kötetében elhallgatott – mert ellentmondott volna saját (hamis) próféciáinak.

A piaci társadalom dinamikus osztályszerkezete: vállalkozók, tőkések és munkavállalók

A mengeri logikát követve három nagy osztályát lehet megkülönböztetni a piaci alapon működő polgári társadalmaknak. Mint az előző részben láttuk, Menger számára minden egyén potenciális vállalkozó, amennyiben a problémamegoldás, a gondolkozás, a tervezés inherens emberi tulajdonságok. S

miután az emberi élet egy olyan világban zajlik le, amely állandóan változik, s amelyet a szükségleteinkhez és vágyainkhoz képest a szűkösség jellemez, folyamatosan mindenki arra kényszerül, hogy vállalkozóként cselekedjen: problémát oldjon meg, válasszon, döntsön, kalkuláljon egy változó, előre meg nem jósolható világban.

A vállalkozói szellemű ember és a vállalkozó között a vízválasztót a tőke jelenti, ami lehet örökölt vagy életút során felépített tőke. Ez utóbbi elérésének legtipikusabb útja a fejlett pénzügyi rendszerrel rendelkező piacgazdaságokban a hitel: vállalkozás indítása hitel felvételével, s a vállalkozás sikeressége esetén a haszon egy részének tőkeként való felhasználása. Ez alapján megkülönböztethetőek egymástól az indulótőke nélkül, csak hitelből vállalkozók, valamint a saját tőkével vállalkozók.

A vállalkozók osztálya átmeneti osztály. Egyfelől azért, mert siker esetén tőkésekké válnak, bukás esetén visszasorolnak a munkavállalók közé. Másfelől viszont – mint Schumpeter és Mises egyaránt megfogalmazta –

a vállalkozó legfontosabb ágense a dinamikus piacgazdaságnak. Az ő fellépésük miatt van folyamatosan ostrom alatt a korábban sikeres, tőkéssé vált vállalkozók pozíciója.

Senki nem aludhat a babérjain, mert bármely pillanatban feltűnhet egy új, innovatív vállalkozó, aki akár egy egész iparágat újraformálhat. Ez azt is jelenti, hogy szemben a régebbi korok kasztszerűen elzárkózó, zárt és jogilag védett helyzetben levő elitjével, a piacgazdaság sajátossága a folyamatos elitcsere: piaci sikertelenség esetén gyorsan elolvadhat az örökölt vagy az életút során felhalmozott vagyon, a tőke.

A polgári társadalom harmadik nagy osztályát – a tőkések és a vállalkozók mellett – a munkavállalók osztálya jelenti. Ők azok, akik nem rendelkeznek termelési eszközökkel vagy pénztőkével, s nem is lépnek rá a vállalkozás rizikós útjára, hogy esetleg (hitelfelvétel útján) tőkésekké váljanak.

Azonban ez nem jelenti azt, hogy a munkavállalók a piacon a vállalkozók vagy a tőkések kegyétől függő, kiszolgáltatott és nyomorgó osztályt képeznének.

Marx azt gondolta, hogy a gépesítés azt fogja eredményezni, hogy csak tanulatlan „biorobotokra” lesz szükség az ipari kapitalizmusban. Ők a proletariátus; s a proletáriátus munkavállalói egy kiszolgáltatott, arctalan tömeget alkotnak. Nem lett igaza.

Nem is lehetett, mert mint kimutattuk, a munkamegosztás és a technológiai fejlődés következménye a szakmásodás, a szakmai tudás felértékelődése. Bizonyos értelemben – mint a második részben rámutattunk – a munkavállalóknak is van egy sajátos tőkéjük: saját humán erőforrásaik, ennek ápolása és ebbe való befektetés révén pedig kiszabadulhatnak a Marx által lefestett tanulatlan, csak repetitív, gépies munkára alkalmas proletársorsból. Egy munkavállaló is lehet szakmájára, szakmai tudására büszke, megbecsült, jól fizetett, autonóm munkát végző ember – a középosztály része.

A dinamizmus befagyasztása: a rendek létrehozása és védelme a verseny hullámaitól

Weber másik kulcsfogalma a társadalom tagozódásának megértéséhez a rend.

A rendies szerkezet alapja, hogy önszabályozás vagy állami beavatkozás révén a rend tagjai monopolizálnak bizonyos előjogokat, így kerülve privilegizált helyzetbe.

A rendek kialakulásában elsődleges szerepe van, hogy a munkamegosztás során kialakuló szakmákban és hivatásokban dolgozók megpróbálják kartellként megszervezni önmagukat, hogy korlátozzák a versenyt az adott részpiacon az általuk „szakmán kívülieknek” tartottak kizárásával. Másfelől a rendi társadalom általában csak akkor tud megszilárdulni, s mindent beszabályozni a piaci verseny korlátozásával, ha ehhez az állam is segédkezet nyújt, kikényszerítve a rendi határvonalak betartatását. Így a rendies szerveződés révén a rendek tagjai az előjog és a korlátozott verseny talaján járadékhoz jutnak: ez az a jövedelem, amely biztosabb és magasabb, mint ami a piacon, valódi versenyhelyzetben elérhető lenne. A rendek létrejötte gyakran együtt jár bizonyos keresetfajták megvető elutasításával, vagy másfajta rendi konvenciókkal, hagyományokkal is.

A világhírű és manapság igen divatos gazdaságtörténész,

Polányi Károly a rendi jellegű piackorlátozó társadalmi rendben – a kapitalizmus ellenzőjeként – a biztonságot és a közösségi élet lehetőségét látta. Elhessegette magától a valóságnak azt a szegletét, hogy a rendies, piackorlátozó társadalmak pont a dolgozó és termelő népességet szorították bele nagy részben a szolgasors valamilyen formájába, a gazdasági élet stagnálása pedig éppen a baloldal által felkarolni vélt munkavállalók életét nehezítette meg legjobban.

Ők voltak a lenézett, szolgasorsba vetett rend, s ők szenvedtek a rendszeresen visszatérő éhínségek, őket fojtogatta a nyomor ezerlábú polipja.

Valójában a rendi társadalom tipikusan együtt jár a társadalmi mobilitás gúzsba kötésével is. A legtöbb rendi társadalom biztosítja a kiváltságok öröklődő elsajátítását, s korlátozza annak lehetőségét, hogy kívülről bárki beléphessen az adott rendbe. A teljesen kifejlett rendi társadalom hátránya a stagnálás és a gúzsba kötöttség, ahogy Marx is észrevette már a Kommunista Kiáltványban.

Menger álláspontja az volt, hogy

tartós monopóliumot csak állami vagy közösségi szabályozás tud létrehozni, mert az állam – mely maga is monopol szereplő – piacon kívüli eszközökkel is ki tudja kényszeríteni akaratát.

Menger kimutatta, hogy a monopólium biztosítása révén annak kedvezményezettje magasabb profithoz jut, s mivel a biztos jó jövedelme forrását nem veszélyezteti esetleges versenytárs belépése, nem érdekelt se a termelés növelésében, sem pedig technikai vagy technológiai innovációban. A monopólium következménye a stagnálás, sőt további s mehetünk: pont az alacsonyabb keresetű, szélesebb tömegek esnek el a monopolista által gyártott terméktől, hiszen nem érdekelt sem a termelés növelésében, sem – a verseny kényszere hiányában – az árak csökkentésében. Röviden a monopoltermelő keveseknek termel drágán. Weber szavaival: „minden rendi társadalomnak – a rendi életvitel szabályai által kialakított – konvencionális rendje van. Ezért az ilyen társadalom gazdasági szempontból irracionális feltételeket szab a fogyasztásnak, és ily módon akadályozza a szabad piac kialakulását. Az akadályt a monopoljellegű elsajátítás, valamint az jelenti, hogy a rendi társadalomban az egyén nem rendelkezhet szabadon a saját tehetségei – nyereségszerzési lehetőségei és keresőképessége – felett.”

A visszarendiesedés veszélye és az állóvíz jelentette szegénységből kitörni akarók lázadása

A 17-19. század európai polgári forradalmai a rendi társadalom gúzsait vágták le, s ezzel szabad utat engedtek a piaci alapú dinamikus fejlődésnek. Marx és Engels új rabszolgasorsot jósoltak a munkavállalóknak; Polányi egy évszázaddal később, a 20. század közepén már nagy kínkeservvel beismerte, hogy az anyagi jóléte a munkavállalóknak növekedett, de ennél fontosabbnak tartotta a közösségek felbomlását a polgári társadalomban. Polányi azonban rózsaszín képet festett a prekapitalista rendi társadalomról: mellékes tényként kezelte a dolgozók kizsákmányolását, nyomorukat és szolgasorsukat szóba se hozta.

Mint korábban láttuk, a piaci átalakulás legnagyobb eredménye a munkavállalók középosztályosodása és a vállalkozók osztályának megszületése és folyamatos bővülése. Ennek hátterében a piacgazdaság dinamikus intézményrendszere áll, amely a verseny révén arra ösztönzi a gazdasági szereplőket, hogy a lehető legtöbbet és a lehető leghatékonyabban termeljenek, s folyamatosan keressék az innovációt. Ez áll szemben a rendi alapú kizsákmányoló gazdasági renddel, ahol a munkavállalók (dolgozók) tehetsége gúzsba van kötve, s örülhetnek, ha a szegényes önfenntartás legalább életüket biztosítja.

A piaci társadalmakra örökös veszélyt jelent a visszarendiesedés: az a folyamat, hogy a szakmák, hivatások mint nyitott osztályok elrendiesednek, részben önszabályozás, részben állami szabályozás révén.

Az igény a rendiesedésre állandó velejárója a komplex, a munkamegosztásra épülő társadalmaknak, ennek oka pedig a biztonság igénye. Egyfelől a piacnak a tömegek igényein alapuló bizonytalanságát fel akarják váltani az emberek igényeitől elszakított, garantált jövedelmet jelentő járadékokkal. Erre törekszenek a renddé szerveződő szakmák tagjai, ha pedig sikerül, akkor generációk közötti öröklés lehetőségét is bebiztosítják, ami a gyerekeik számára is biztos pozíciót jelent a társadalomban. Másfelől a biztonság igénye a tömegeknél is megjelenik, hiszen a társadalmi mozgás befagyasztása – látszólag – nekik is egy stabil társadalom és élet lehetőségét nyújtja.

A rendiesedő társadalmi szerkezet tipikus következménye egyik oldalról a stabilitás és kiszámíthatóság, a másik oldalról a termékek és szolgáltatások magasabb ára, az érdektelenség a termékek mennyiségének növelésére és innovációra.

A rendies társadalom stagnáló társadalom. Előnye az állóvíz biztonsága, de hátránya a stagnálás és tömeges szegénység.

De van egy ellenirányú nyomás is: mindig vannak lázadók, akik jobban szeretnének élni, akik számára az önmegvalósítás nem azonos a szülői minta követésével, akiknek új dolgok jutnak eszükbe, s meg is akarják valósítani azokat. Ezért a történelem során számos társadalom eljutott ahhoz a pillanathoz, amikor a rendi szerkezetet megtöri a piaci kereskedelmen alapuló mozgékonyabb, dinamikus társadalmi szerkezet. Az ókori Athén, Róma, a Szung-dinasztia által irányított Kína, a közép-ázsiai kereskedő városok régiója (amibe Merv, Szamarkand és Bokhara tartozott), a középkori olasz és flamand kereskedővárosok világa – ezek mind-mind ott voltak azon a küszöbön, amit végül elsőnek Dél-Skócia-Észak Anglia régiójában sikerült átlépni, ahol elindult az első ipari forradalom.

Mengernek nagyon világos álláspontja volt az államról. Az állam monopolista szereplő, amelynek hatalmában áll monopolizálni a gazdaságot. Az emberiség történelmének nagy részét kitevő prekapitalista világra a kizsákmányoló elit államgépezete által fenntartott, gúzsba kötött monopolizált gazdasági rend volt a jellemző, amely biztosította az uralkodó elit jövedelmét az épphogy a túlélés szintjére leszorított dolgozók kárára. A 19. századi liberális kapitalizmus előtt a kilátástalan szegénység, az élet bizonytalansága volt a norma, valamint az, hogy a dolgozók egy jelentős részének csak fiktív tulajdonjoga volt saját legfontosabb tőkéje, a humán tőkéje felett, hiszen fogságban tartotta őket a rendi szerkezet merevsége és a dolgozók beszorítottsága az uralmi rendszerbe.

A prekapitalista társadalmak gyakran évezredeken átnyúló szilárdsága azt mutatja, hogy

a biztonság valóságos emberi igény, s emiatt életképes lehet egy biztonságot garantáló rendi társadalom. Az államot uraló politikai elit is inkább abban érdekelt, hogy egy befagyasztott, monopolizált gazdaság révén stabilizálja jövedelmeit és uralmát, kárára az elnyomott rendbe szorított dolgozóknak. Így a biztonságra való igény és az elitérdek összekapcsolódása tartós, évszázadokon, sőt évezredeken keresztül mozdulatlan társadalmakat hozott létre.

Ugyanakkor az államok nem légüres térben léteznek, a dinamikusabb, innovatívabb gazdagsággal rendelkező államok gazdagsága és technikai előnye pedig előbb-utóbb katonai előnyt is jelent. A geopolitikai kihívás miatt egyetlen állam sem engedheti meg magának, hogy befagyjon egy rendies szerkezetbe, ha van egy olyan kihívója, amely dinamikusabb gazdasága miatt előnytelen szerződéseket kényszerít rá, vagy gyarmatosítással fenyegeti. Ezért minden politikai elit dilemmája – különösen a 16. század óta, amikor Anglia piaci átmenete felgyorsult –, hogy miként teremtsen egyensúlyt a politikai elit hatalmi igényeinek eltérő szempontjai: a jelen kihívásaira választ adó piacosítás és a hatalmi stabilitást biztosító rendies szerkezetek között.

Ez a cikk a Carl Menger Intézet Marxról és a középosztályról szóló sorozatának ötödik része. Az első részben arról volt szó, hogy hogyan jelentett Marx számára megoldhatatlan problémát a középosztály felemelkedése, a második részben arra mutattunk rá, miért természetes következménye a kapitalizmusnak a középosztályosodás, a harmadik részben a kizsákmányolás téves és a profitszerzés valódi, innováción alapuló elméletéről volt szó, a negyedik részben pedig a vállalkozók mint osztály leírásáról. A következő részben visszatérünk a kizsákmányolás fogalmához, és rámutatunk, hogy igenis létezik – csak nem abban az értelemben, ahogy a marxisták gondolják.