Tóth András: S kizsákmányolás nincs is? (A marxista révedezés és a valóság logikája, VI. rész)

De van. Létezik kizsákmányolás.

De kik a kizsákmányolók, ha nem a tőkések? Hiszen, mint láttuk, Marx a kizsákmányolás elméletét aláásó ellentmondások tömkelegéből úgy vágta ki magát, hogy eltüntette az annak ellentmondó érveket.

Menger elméletéből az következik, hogy nincs kizsákmányolás a piaci folyamatokban.

Van alku, s az alku során egyik vagy másik fél érezheti úgy, hogy rosszabbul járt, vagy éppen az adott pillanatban kihasználta a másik fél a szorult helyzetét, de ez helyzet- és alkalomfüggő. Ennek oka, hogy piaci csere esetén nem egyenértékek cseréje folyik, ahogy Marx feltételezte. Ellenkezőleg.

Carl Menger szerint az eladó a számára kevésbé értékes termékét vagy szolgáltatását cseréli el egy általa értékesebbnek tartott termékért, szolgáltatásért vagy pénzért (összefoglalóan jószágért). A vevő hasonlóképpen: a számára kevésbé értékes jószágot cseréli el egy számára értékesebbnek tartott jószágért. Mindkét fél elégedetten távozik a piacról, mert egy kevésbé értékesnek tartottért cserébe egy számára értékesebbnek tartott jószágot szerzett meg. Ugyanakkor minden piaci csere esetén van tere valamennyi alkunak és ügyességnek, ami azt is jelenti, hogy néha az egyik, néha a másik fél megy haza elégedettebben, attól függően ki volt ügyesebb az alkuban. Vagyis

a piacon mindenki az adott helyzetben az éppen a legfontosabbnak igénye alapján kialakított értékítélete alapján dönt. Más az értéke egy pohár víznek a sivatagban, s más a kerti csap mellett a Duna-partján. Ennek az adott pillanatban kialakított szubjektív értékítélet alapján kialakuló rangsornak az intenzitása határozza meg az árat

mind az eladási, mind a vételi oldalon, függetlenül attól, hogy akár a vevő, akár az eladó mennyi munkát fektetett bele a cserére szánt jószágok előállításába.

Kizsákmányolás, monopólium, állam

Menger a kizsákmányolásról a monopolista esetében beszélt, aki kihasználta azt a lehetőséget, hogy versenytárs nélkül egyedül termel vagy szolgáltat a piacon, s ennek következtében monopolárat szabhat meg, s monopol profitot élvez (221. o). Menger szerint a piac szabaddá tétele és a versenytársak fellépésének lehetősége vet véget a monopolista kizsákmányolásnak (223. o).

Menger szerint tartós monopólium akkor lehetséges, ha egy vállalatnak, termelőnek vagy szolgáltatónak az állam vagy közösség monopóliumot biztosít. Vagyis a mengeri logikából az következik, hogy

tartós kizsákmányolás forrása a monopolhatalom, az állam és az állami beavatkozás a piaci folyamatokba.

Hasonlóképpen gondolkozott Adam Smith, akinek közgazdasági gondolatait vitte tovább Marx és azok a francia szabadelvű gondolkodók, akiktől Marx átvette az osztályharc gondolatát (62. o és 473. o), és amit aztán a saját szája íze szerint eltorzította egy rossz és tudatosan hamis közgazdasági elméletre építve.

Adam Smith a merkantilizmus ellen írta meg közgazdasági fő művét, A nemzetek gazdaságát, amelyben amellett érvelt, hogy

a nép gazdagodásának a kulcsa az, ha az államok feladják monopoljogok biztosítását egyes vállalkozóknak vagy vállalkozói csoportoknak, és az állam engedélyezi a szabad kereskedelmet.

Utóbbi esetben – érvelt – mindenki jobban jár, még az állam is, úgy, mintha a Gondviselés keze irányítaná a gazdaságot. Mert ugyan az állam a monopóliumok feladásával elesik a monopóliumot élvezők külön befizetéseitől, amelynek egy része a megfelelő zsebekbe landol, de a gazdasági növekedés által teremtett jólét sokkal több forrást biztosít az államnak.

A francia szabadelvű gondolkodók Jean-Baptiste Say, a francia forradalom és Napóleon korának legnagyobb francia közgazdászának köpenyegéből nőttek ki. Say azt tartotta, hogy vannak értéket, gazdagságot teremtő osztályok, és vannak a mások által teremtett értéket elfogyasztó osztályok. Mengert megelőzve szubjektív értékítélet alapján azt tartotta értéknek, amit a felhasználok értékesnek tartanak. Az értéket teremtők közé sorolta a dolgozókat és a kreatív vállalkozókat is. Az értéket elfogyasztók közé sorolta a kormányt, a hadsereget, és általában az ancien régime elitjét. Mengert ismét megelőzve azt vallotta, hogy

ha egy egyén vagy egy közösség az állami hatóságok segítségével monopóliumhoz jut a piacon, akkor ennek a privilégiumnak az árát az ország fizeti meg.

A monopolprofitot a fogyasztók fedezik magasabb vételár formájában, amit viszont megoszt a kedvezményezett az azt biztosító hatalommal.

A termelők és az őket kizsákmányoló politikai osztályok

Az erősebb „kizsákmányolás” szót használta Charles Comte, aki termelőkre és a termelők munkájának eredményét kizsákmányolás útján megszerzőkre osztotta a társadalmat. Úgy látta,

a kizsákmányoló jelleg különösen a katonai hódítás és a gyarmatosítás esetén áll fenn, mint az ókori görög és római társadalmak esetén. De hasonlóképpen az ancien régime feudális elitje – a királlyal együtt – a jólétét szintén a parasztok kifosztásra alapozta,

de a király pénzrontással és adókkal a városi iparos-kereskedő rétegeket, a másik Franciaországot is igyekezett minél jobban megkopasztani.

Az 1815 utáni rezsimek a francia kormányzatot a politikai osztály meggazdagodásának forrásává változtatták. Comte azt is gondolta, hogy ahogy egyre többen vágynak kormányzati állásra, két egymással összefonódó folyamat indul el: a kormányzat egyre-másra keresi, miként tudná az adózás növelésével a költségvetését növelni, és ezzel párhuzamosan egyre szélesíteni is a hatáskörét, kiterjeszkedve az egészségügy, az oktatás és a gazdaság területére is. Comte szerint

az állami adminisztráció egyre fojtogatóbb és a hivatalnokok osztállyá változtak, amely osztály a termelők kárára növekszik.

Augustin Thierry – aki Marx szerint az osztályelmélet szülő atyja (478. o) – szintén azt vallotta, hogy a régi rendben a privilegizált osztályok semmittevők voltak, akik a dolgozó osztályok kizsákmányolásából éltek. A dolgozó osztályok munkája tartotta fenn az állam adminisztratív hatalmát. Thierry szerint az a kormány szolgálja a kormányzottak érdekeit, amelyik a legkevesebbet kormányoz, illetve a legkevesebbe kerül, s a védelemre és rendfenntartásra korlátozza feladatát. Ez a kulcsa a társadalom jólétének.

Comte és Thierry egyaránt szembe fordultak a militarizmussal. Thierry szerint

a kereskedelemre alapozott termelő társadalom érdekeivel ellentétesek azok az abszurd és gazdaságtalan háborúk, amiket az államok vívnak annak érdekében, hogy birodalmat építsenek és monopóliumot gyakoroljanak távoli gyarmatok felett.

Thierry a nagy összefoglaló könyvében – eltávolodva korábbi nézeteitől – már amellett foglalt állást, hogy a királyság és a harmadik rend kompromisszuma, amely megtestesült az 1830 utáni államban, teremtette meg az új francia államot és népet. Ebben a könyvben arra a folyamatra tette a hangsúlyt, amit már Comte is leírt – igaz, jóval negatívabban értékelve –, hogy a polgári harmadik rend valójában két részből tevődik össze. Az egyik része a kereskedelemből, iparból, szolgáltatásból és termelőmunkából élők. A másik, egyre növekvő része az állam szolgálatába álló, annak hivatalnoki és közalkalmazotti karát alkotók. A közpozíciók a nemesség kiszorítása után a polgári harmadik rendhez tartozók zsákmányává lettek, a tanulás pedig az egyik legfontosabb emeltyűje a meritokrata alapon működő állami szervezetben való bejutásnak és előrejutásnak. Mint írja, különösen a szegény családok gyermekei számára jelent karrier utat az állam szolgálatába lépni.

Thierry a kereskedelmi/pénzügyi és szolgáltató burzsoázián belül megkülönböztette a piacra termelőket, és azokat, akik összefonódnak politikusi-hivatali elittel,

s ennek révén biztosítják üzleti sikerüket.

A kizsákmányolás piaci elméleteitől Marx fake news-gyáráig

Végül, de nem utolsósorban Say egyik legtehetségesebb tanítványa, Louis Auguste Blanqui, akinek sorai az osztályokról szinte a szószerinti előképét jelentették a Kommunista Kiáltvány híres, osztályokról szóló szakaszának, azt írta, hogy

minden forradalomban két párt áll egymással szemben: azok akik saját munkájukból élnek, s azok, akik másokéból; patríciusok és plebejusok, rabszolgák és szabadok, guelfek és ghibellinek, gavallérok és kerekfejűek.

Marxék Blanqui szövegében a két pártot átírták osztályokká, lazán túllépve azon, hogy valójában kasztszerű rendekről értekeztek, mint azt Mises már kifogásolta (113. o). De Blanqui saját szövegének folytatásában azt is világossá tette, hogy kizsákmányolás az is, ha a munka gyümölcsét az állam adóval elvonja, vagy ha az állam privilégiumokat és koncessziókat osztogat, ahogy hasonló abúzus a vámkivetés is, melynek hasznán osztozkodik az állam a privilegizált termelőkkel a nem privilegizált osztályok kárára

Nem véletlen, hogy Marxéknak két államelméletük volt. Az egyik, a fennen hirdetett szerint az állam a tőkések bábja; a másik viszont, ami Adam Smith és a francia szabadgondolkodók elméletein alapul, úgy tartotta, hogy az államot uraló politikai rend vagy osztály parazitaként élősködik a társadalmon, és meglehetős függetlenséget élvez. Ez az utóbbi elmélet több helyen is át-áttört Marx és Engels írásaiban, de persze – mint korábban is láttuk – sose hagyták zavartatni magukat azzal, hogy politikai üzeneteiknek ellentmondó megállapításaikon elgondolkozzanak, s megpróbáljanak valami hidat képezni az ellentmondó állításaik között. Így

Marx az 1848-as francia forradalomról szóló könyvében úgy jellemzi a francia államot, mint egy hatalmas parazita testületet, amely a civil társadalommal szemben és annak kárára erősödött meg a 19. században.

Hasonló módon vélekedett a párizsi kommünről szóló írásában is: a parazita állam a civil társadalmon élősködik. Engels a könyv 1891-es előszavában azt mondja: az államot uraló erők saját speciális érdekeiket követik, és a társadalom társadalom uraivá váltak, annak szolgálata helyett. Az államhatalomért vetélkedő politikai pártok vezetői üzleti lehetőségként használják a politikai befolyásukat. Engels szerint Amerika a mintapéldája annak, miként válik a politikai hatalom függetlenné a társadalomtól, és miként használják ki a politikusok korrupt módon korrupt célokra hatalmukat.

A polgári forradalmak kora előtt a politikai elit egy zárt, nemesi előjogokkal védett rendet alkotott. A polgári forradalmak nyomán azonban osztállyá alakult át, vagyis kinyíltak a felfelé és a lefelé mobilitás csatornái.

Ez a cikk a Carl Menger Intézet Marxról és a középosztályról szóló sorozatának hatodik része. Az első részben arról volt szó, hogy hogyan jelentett Marx számára megoldhatatlan problémát a középosztály felemelkedése, a második részben arra mutattunk rá, miért természetes következménye a kapitalizmusnak a középosztályosodás, a harmadik részben a kizsákmányolás téves és a profitszerzés valódi, innováción alapuló elméletéről volt szó, a negyedik részben a vállalkozók mint osztály leírásáról, az ötödik részben pedig a piaci osztály és az állam által bevédett rend fogalmáról. A sorozat következő, befejező részében összefoglaljuk, hogyan is néz ki a piaci alapú polgári társadalom szerkezete a mengeri kiindulópont alapján.