Némethné Pál Katalin: Mesék a kapitalizmus alaptörvényeiről (Piketty-bírálat)

Az összecsapás, amely meghatározza a modern közgondolkodást

A francia statisztikus Thomas Piketty könyve, A tőke a huszonegyedik században annyira hirtelen lett világsiker, hogy nyilvánvaló volt: előbb-utóbb komoly kritikában részesül. Ezt persze már többen megtették, de eleinte a támogatók köre volt hangosabb, nagy nevekkel (Paul Krugman, Robert Solow) a soraiban.

Volt némi megjegyzés arról, hogy Piketty adatai – amelyekre a következtetéseit alapozta – kétségesek, illetve az adatok nem alapozzák meg az általánosításokat. (Lásd pl. itt és itt meg itt.) De az igazán ütősnek tűnő válasz egy másik közgazdasági best seller szerzőitől, a Daron Acemoglu – James A. Robinson párostól érkezett.

Piketty azt mutatja ki részben szokatlan statisztikai mutatókkal (pl. a vagyon értéke hány évi nemzeti jövedelemnek felel meg, tehát stock és flow adatokat vet össze), részben Jane Austen és Balzac regényekből vett példákkal (amelyeket a számításokban is felhasznál), hogy a jövedelmi különbségek az elmúlt kétszáz évben eleinte nőttek, majd csökkentek, a múlt század második felében pedig ismét növekedni kezdtek.

Piketty bevallottan marxista nézeteket vall; a könyv természetesen a társadalom megtervezhetőségében és megszerkeszthetőségében hívő közönség körében vált népszerűvé,

riadónak tekintették, a katasztrófához vezető súlyos egyenlőtlenség megakadályozására szóló felhívásnak. A szerző annak is szánta.

Acemoglu és Robinson egészen más megközelítéssel szemléli a társadalmakat. Az ő könyvük, a Miért buknak el nemzetek? mindjárt olyan példákkal nyit, hogy azonos adottságú gazdaságok mennyire különböző fejlődési pályát futhatnak be, a társadalmak fejlődését pedig nem adatokból, hanem az általuk működtetett intézményekből (ideértve a szokásokat, hiedelmeket, magatartási beidegződéseket is; bővebben lásd Douglass C. North munkáit) vezetik le.

Természetesen mind a francia tudós, mind az amerikaiak könyvét tudományos munkák, publikációk sora alapozta meg. Szóval nemcsak egy-egy műről van itt szó. Várható volt, hogy a kétféle társadalom- és gazdaságszemlélet előbb-utóbb összeütközik. Még nem tudhatjuk, hogy lesz-e ennek a vitának akkora jelentősége, mint a 20. század nagy összecsapásának John Maynard Keynes és Friedrich August Hayek között, és főleg nem tudhatjuk, hogy melyik nézetrendszer lesz a győztes. Az viszont biztos, hogy saját sorsunkat és gyermekeink jövőjét erősen befolyásolja majd, melyik eszmerendszer épül be a 21. századi közgondolkodásba. Nem titkolom, én Acemogluéknak drukkolok, így most röviden bemutatom az ő Piketty-kritikájukat azoknak, akik nem érnek rá elolvasni az eredetit.

A kapitalizmus marxi „alaptörvényeitől” Piketty tévedéseiig

Az esszé címe: „A kapitalizmus általános törvényének felemelkedése és hanyatlása”, és persze azt vitatják, hogy

vannak-e olyan törvények, amelyek speciálisan a kapitalizmust jellemzik. Az első ilyeneket Marxnál olvashattuk: talán emlékeznek még a munkásosztály elnyomorodásáról szólóra, ami eleinte még abszolút értelemben vette az elszegényedést, de ez – a nyilvánvalóan ellentmondó tények hatására – idővel relatívvá szelídült.

Acemogluék szépen végigveszik a csökkenő reálbérek, a csökkenő profit és a monopóliumok miatt csökkenő verseny három marxi „alaptörvényét”, és bebizonyítják, hogy ezek csak bizonyos körülmények között fennálló összefüggésekre, jelenségekre alapozott általánosítások, amelyek rögtön megbuknak, amint az őket megalapozó tényezők változnak. Persze ma már nem kell kifinomult gazdaságtörténeti ismeretekkel rendelkezni ahhoz, hogy a fenti alaptörvények valótlansága nyilvánvaló legyen. A tanítómester megcáfolása azonban felvezeti követőjének bírálatát is.

Piketty állítását a társadalmilag fenntarthatatlanná növekvő egyenlőtlenségről az alábbi összefüggésre alapozza: a tőke részesedése a nemzeti jövedelemből egyenlő a megtérülési rátája (r) szorozva a tőkeállomány (K) és a nemzeti jövedelem (Y) hányadosával. Képlettel:

tőkerészesedés = r x  K / Y

A másik alapösszefüggés pedig az, hogy a tőke-nemzeti jövedelem arány egyenlő a megtakarítási ráta (s) és a gazdasági növekedés (g) hányadosával. (Jane Austen nélkül ugye már nem is olyan izgalmas?)

K / Y = s / g

A tőke részesedése a nemzeti jövedelemből tehát a megtakarítási ráta és a növekedés hányadosával egyenlő. Hogyan lesz ebből folyamatosan növekvő társadalmi egyenlőtlenség? Úgy, hogy Piketty szerint ha g változik, r és s nem, de legalábbis kevésbé.

Csökkenő növekedés esetén tehát a tőke részesedése a nemzeti jövedelemből emelkedik. Miért is? Mert a tőke és a munka nagyon rugalmasan helyettesíthető a jövedelemtermelési folyamatban. Nos, ezt Acemoglu és Robinson szerint a tények nem igazolják.

A különböző technológiák esetében a helyettesítési rugalmasság lehet egynél magasabb és alacsonyabb is, ráadásul ez adott technológia fejlődésével hosszabb távon megváltozhat.

Piketty második törvénye szerint:

r > g,

tehát a tőke reálhozadéka meghaladja a növekedési ütemet. Ez persze megint csak korlátozottan igaz összefüggés. Piketty viszont erre alapozza a növekvő egyenlőtlenséget jósló harmadik törvényét. Mivel a tőke egyenlőtlenül oszlik el a társadalomban, a jövedelemnövekedést meghaladó tőkemegtérülés a tőketulajdonosok jövedelmét jobban emeli, mint a társadalom többi tagjáét.

Mint látható az egész elmélet lényegében erre az alapvető összefüggésre épül rá: a tőkehozadék magasabb, mint a növekedés. Ezek az arányok azonban igen rugalmasan tudnak alkalmazkodni a politikai, intézményi, technológiai változásokhoz, nem tekinthetők örökre szóló adottságnak.

Végül a szerzők felhívják a figyelmet arra, hogy

még ha a tőke reálhozadéka meg is haladja a növekedési ütemet (r > g), akkor is már mérsékelt társadalmi mobilitás is csökkenti a társadalmi egyenlőtlenséget.

Piketty a tőke egyenlőtlen eloszlásával magyarázza az egyenlőtlenség növekedését. Azonban a tőke eloszlását sok minden – merev társadalmak esetén puccsok, forradalmak, háborúk, rugalmasak esetén pedig üzleti és politikai sikerek és bukások – átrendezheti.

Két egyenlőtlenség meséje: Dél-Afrika és Svédország

A tanulmány további részében elég erős kritikát kap az egész jövedelem-egyenlőtlenség mérés, illetve az erre alapozott társadalomtervezés is. A matekot most kihagyjuk, lássuk inkább a két egyenlőtlenség meséjét!

A mese a legmagasabb jövedelmű 1% nemzeti jövedelemből való részesedését hasonlítja össze Svédországban és Dél-Afrikában. Svédországban a század elején ez magasabb volt, mint Dél-Afrikában, majd az első világháborút követően gyorsan esett. Az újabb emelkedés Svédországban hamarabb kezdődött, mint a Dél-Afrikában. De lényegében a top 1% részesedése nagyjából hasonlóan viselkedett mindkét országban, pedig a két ország társadalmi viszonyai igencsak eltértek a múlt század folyamán.

Ezt persze

lehetne Piketty igazolásának is tekinteni: a kapitalizmus törvényei egy fajüldöző társadalomban ugyanúgy működnek, mint az európai szociáldemokrácia szülőhazájában. A valóság azonban más.

Dél-Afrikában a múlt század folyamán szigorodó apartheid rendszer a feketéket fosztotta meg egyre több lehetőségtől (föld, üzlet tulajdonlásától, képzettséget igénylő foglakoztatástól, stb.) és a jövedelmeket áttolta a fehér rétegekhez. A különbség tehát nem a felső 1%-ot hozta erősebb helyzetbe, hanem az alatta levő fehér rétegekhez csoportosította át a jövedelmeket a feketéktől. Az igazi szakadék a fekete és a fehér munkások között húzódott.  Az 1% részesedésének csökkenése időszakában az ország egyik leginkább igazságtalan és egyenlőtlen társadalma volt. Svédországban sem a kapitalizmus általános törvényei érvényesültek, hanem jól meghatározható társadalmi politikai és intézményi változásokhoz köthetők azok a fordulópontok, amikor a jövedelemegyenlőtlenségi arányok megváltoztak.

A jövedelmi egyenlőtlenségek vizsgálata, az ezekről folytatott adatgyűjtés, ezek elemzése és a róluk folytatott vita természetesen értelmes és hasznos. De

nem kell adott „általános” törvényeket erőltetni, hiszen sokszor épp ezek a viták vezetnek azoknak a körülményeknek a megváltozásához, amelyek meghatározzák az egyenlőtlenségi folyamatokat.

Mi következik ebből a mai Magyarország lakói számára? Nem kell beletörődnünk a jelenlegi egyenlőtlenségi viszonyokba, különösen nem szabad ezeket hagynunk megmerevedni. Először is adjuk meg a tiszteletet azoknak a közgazdászoknak, szociológusoknak és rokonszakmák művelőinek, akik sokszor fáradságos munkával gyűjtik a magyar társadalom helyzetéről, rétegzettségéről és az egyes társadalmi csoportok életkörülményeiről szóló adatokat, információkat. Másodszor, próbáljuk meg megérteni, hogy az adott jelenségek mögött milyen intézmények (a közigazgatási megoldások mellett ideértve az adott csoportokban élő szokásokat is, egyebek mellett) hogyan járulnak hozzá a helyzet kialakulásához, fennmaradáshoz. És már meg is kapjuk, hogy hol, miben kéne változtatni. Már csak a kinek és hogyan kérdésekre kell választ keresni. Az se kis feladat.

Ez a cikk a Carl Menger Intézet egyenlőtlenségről szóló sorozatának harmadik része. Az első rész arról szólt, hogy az egyenlőtlenség-e a társadalom valódi problémája, a második rész pedig a jövedelemelosztási statisztikákról szólt. A következő, befejező rész témája az öröklés mint „igazságtalan” egyenlőtlenség forrása lesz a szabadpiacon.