Tóth András: A marxi révedezés és a valóság logikája: összefoglaló (VII. rész)

Amit Marxról és a középosztályról megtudtunk

Cikksorozatunk első részében rámutattunk, hogy már Marx is zavarban volt, mert csak nem akart úgy alakulni a társadalom, ahogy azt ő (téves közgazdasági elképzelései alapján) elvárta.

A második részben azt mutattuk be, hogy

a piaci alapon szerveződő polgári társadalom logikus következménye a középosztályosodás, és nem a történelem tévedése és érthetetlen folyamat – feltéve, ha Carl Menger elmélete a kiindulópont, s nem Marx fake-news gyára.

A középosztályosodás legfontosabb oka, hogy a technológiai fejlődés, az egyre tőkeigényesebb termelés és a munkamegosztás ezzel járó elmélyülése, valamint az egyre sokszínűbb és sokrétűbb szaktudás iránti igény növekedése azzal jár, hogy egyre nő a specializált szaktudással rendelkező, autonóm és megbecsült, középosztályba sorolható professzionális szakemberek aránya a gazdasági életben.

harmadik részben a tőkések szerepét értelmeztük újra Menger alapján, arra is rámutatva, hol bűvészkedett Marx, míg kikavarta a politikai céljainak megfelelő értelmezést. A tőkések nem kizsákmányolók, s nincs antagonisztikus, feloldhatatlan ellentét munkaadók és munkavállalók között. Épp ellenkezőleg: munkáltató és munkavállaló egymásra vannak szorulva, s együttműködésük mindkét oldal érdeke.

A negyedik részben azt mutattuk be, hogy Marx tévesen zárt kasztként kezelte a tőkésosztályt, s elhallgatta a vállalkozók szerepét. Álláspontunk szerint a vállalkozók a piaci alapú polgári társadalom harmadik, átmeneti, de talán legfontosabb osztályát alkotják. A vállalkozók a fejlődés hatóerejei, a dinamikus motorjai a piacgazdaságnak.

Az ötödik részben amellett érveltünk, hogy a mengeri szemléletnek a weberi osztályfelfogás felel meg, amely nyitott és egymással nem kibékíthetetlen ellentétben álló osztályokra osztja fel a társadalmat. Amellett érveltünk, hogy – a mengeri logikát követve – három nagy osztályát lehet megkülönböztetni a piaci alapon működő polgári társadalmaknak: munkavállalókat, vállalkozókat és tőkéseket. Ugyanakkor

az igény a rendiesedésre állandó velejárója a komplex, a munkamegosztásra épülő társadalmaknak. A rendiesedés zártabbá teszi a szakmákat és hivatásokat és ennek révén a renddé szerveződő szakma tagjai járadékot élveznek a piacon kialakuló jövedelmeik felett és nagyobb biztonságot tudnak elérni.

De van ellenirányú nyomás is a rendiesedéssel szemben. Mindig vannak lázadók, akik jobban szeretnének élni, akik számára az önmegvalósítás nem azonos a szülői minta követésével, akiknek új dolgok jutnak eszükbe, s meg is akarják azokat valósítani. Az államot uraló politikai elit inkább abban érdekelt, hogy hatalma megőrzése és jóléte érdekében egy stabil, de monopolizált gazdaság révén biztosítsa jövedelmét és uralmát, kárára az elnyomott rendies helyzetbe szorított dolgozóknak. Ugyanakkor az államok nem légüres térben léteznek: a geopolitikai kihívás miatt egyetlen állam sem engedheti meg magának, hogy befagyjon egy rendies szerkezetbe, ha van egy olyan kihívója, amely dinamikusabb gazdasága miatt előnytelen szerződéseket kényszerít rá, vagy gyarmatosítással fenyegeti.

A hatodik részben amellett érveltünk, hogy

ha van kizsákmányolás, akkor azt az államot uraló politikai elit követi el, amely hatalmával visszaélve kizsákmányolja a termelőket.

Ugyanakkor a dinamikus piacgazdaság robbanásszerűen növekvő értéktermelése lehetőséget teremtett az állam szerepének újrafogalmazására és növelésére a polgári társadalmak életében. Az állam bevételeinek növekedése nyomán átalakult az állam szerepe: az értéktermelőktől a politikai elit irányába történő hagyományos jövedelemtranszfer mellett megjelent a nagyívű jövedelem-újraelosztó és közszolgáltató állam, amely immár a lakosság egyre szélesebb rétegei számára nyújt jövedelmet, jövedelem-kiegészítést és közszolgáltatásokat, kiszorítva vagy korlátozva a piaci folyamatokat. Ezzel párhuzamosan megindult az állami foglalkoztatás és az állami gazdasági szerepvállalás korábban nem látott növekedése is.

Piaci és állami osztályok a modern társadalmakban

Az első hat rész alapján a piaci alapú polgári társadalmak két fontos, egymással összefonódó de mégis különálló strukturáló tényezője van: a piac és az állam.

Piaci alapon három nagy osztály különböztethető meg: munkavállalók, vállalkozók és tőkések, az államgépezet pedig két nagy osztályt hoz létre: az államot irányító politikai és adminisztratív elit összefonódó osztályát, valamint az állami alkalmazottak osztályát.

A két eltérő struktúra elválasztását az indokolja, hogy a politikai osztály és az állami alkalmazottak osztálya létének forrása a piacra termelők osztályaitól különböző formában elvont jövedelem. Ráadásul a politikai osztály az állam monopolhatalmának birtokosa, s ennek felhasználásával jelentősen módosíthatja a másik, a piaci alapú struktúra létfeltételeit.

Ha van marxi értelemben vett osztályharc, akkor az a termelők és a termelésből élők között van az állami jövedelemelosztás miatt. Ennek az osztályharcnak voltak a megnyilvánulásai a 17-18. század nagy polgári forradalmai, amelyek a túladóztatás és a szolgaság elleni lázadások voltak. A lázadók egyik legfontosabb követelése az volt, hogy beleszólhassanak az adók elköltésébe parlamentek útján, és megvalósulhasson a szabad polgári társadalom a szolgaság ezerféle formájának felszámolásával.

A polgári szabadság az, ami élesen elválasztja a polgári társadalmakat a pre-polgári, részben piaci alapú társadalmaktól, amelyek az első civilizációk megszületése óta uralták az emberiség egyre nagyobb részét.

A pre-polgári társadalmakban a munkavállalók jelentős csoportjai – ha nem a nagy része – gúzsba volt kötve a szolgaság különböző formáiban. Álmodni álmodhattak, de álmaik magvalósítását megakadályozta a szolgaállapot, illetve kiszolgáltatottságuk uraik szeszélyeinek. A dolgozók, a termelők lenézett és megvetett rétegét alkották a polgári forradalmak előtt minden tradicionális társadalomnak, amelyekben a politikai elit jólétét a termelők kifosztása, kizsákmányolása biztosította.

A piaci alapú polgári társadalom legfontosabb sajátossága, hogy a társadalom tagjai szabadok – még a dolgozók is.

A zárt rendeket felváltják a társadalmi osztályok. A társadalmi osztályok legfontosabb jellegzetessége, hogy az osztályhatárok porózusak, átléphetők.

Minden állampolgár ura saját akaratának, mindenki a tarsolyában hordja a képletes marsallbotot, bárkiből lehet bármi. Sőt, napjainkban már a többes pozíció is általánosan megfigyelhető jelenség: munkavállalók birtokolnak részvényeket, ruháznak be jövedelmet termelő befektetésekbe, indítanak vállalkozásokat főállásuk megtartása mellett. Saját tőkével rendelkezők hitelek segítségével növelik üzleti lehetőségeiket. Hasonlóképpen szabad az átjárás a piaci és az állami struktúra osztályai között is.

A piaci dinamizmus küzdelme az oligarchikus rendi uralommal

Az említett átjárhatóság annak köszönhető, hogy a polgári forradalmak kora és a szabadelvű felfogás győzelme megszüntette a rendi társadalmat. Ugyanakkor a törekvés a rendiesedésre fennmaradt. Ahogy Weber is megfigyelte, különösen szakmák és hivatások képviselői törekszenek arra, hogy rendies pozíciót biztosítsanak maguknak. Menger logikája szerint a rendiesedéssel tudnak a szakmák és hivatások nevében fellépők zártabb munkaerőpiaci pozíciót biztosítani, és ezzel tudnak elérni maguknak nagyobb biztonságot és jobb megélhetést. Az állami szabályozás által megerősített belépési korlátok ráerősíthetnek a meglevő informális közösségi gyakorlatokra és a megkülönböztetések alkalmazására.

Az oligarchizálódás a rendiesedéshez hasonló, versenyt korlátozó mechanizmus. Az oligarchizálódás az üzleti és a politikai elit korrupt összefonódása, amely során a politikai elit egyes üzletembereknek vagy üzleti köröknek szabályozással biztos piacot garantál valamilyen ellentételezés fejében.

Ennek hatása hasonló a rendiesedéshez: monopóliumok kialakulásához vezet a versenyképesség és a fogyasztók kárára.

Az oligarchizálódás jelensége megelőzte a piaci átmenetet csakúgy, mint a rendiesedés. Sőt: az első civilizációktól kezdve több ezer éven keresztül meghatározó volt oligarchizálódás és rendiesedés nyújtotta stabilitás preferálása, ami együtt járt a stagnálással, a nagyon lassan változó világgal a világtörténelemben.

Polányi Károly azt gondolta, hogy csak a piacosodás ellenében indulnak mozgalmak. Valójában a történelemben egyaránt vannak piacosodás melletti és piacosodás elleni mozgalmak. Először is azok vannak a piacosítás mellett, akik elégedetlenek a szűkős élettel, a gúzsba kötött létezéssel: akik szabadságot akarnak, jobban akarnak élni, és meg akarják valósítani az ötleteiket és az álmaikat. Másodszor azok, akik a munkájuk gyümölcsét lefölöző oligarchikus rendet okolják a nyomorukért. Harmadszor pedig természetesen

az elit maga is érdekelt lehet részleges és kontrollált piacosításban – hogyan is jutna hozzá a máshol megtermelt luxuscikkekhez, és hogyan jutna pluszjövedelemhez fogyasztása fedezésére, ha a gazdaság stagnálna?

A történelem tele van áttörési kísérletekkel, amikor már-már győzött a dinamikus gazdagodást biztosító piacgazdaság az oligarchikus rendi uralom felett. De egyedül Európában, a ködös Anglia Skóciával határos északi megyéiben és Skóciában sikerült az áttörés.

A piaci átalakulás hajnalán, 1776-ban Adam Smith fő gondja az volt, hogy az oligarchizálódás, a politikai elit és bizonyos üzleti körök korrupt összefonódása megakadályozza a nemzet gazdagodását. Adam Smith amellett érvelt, hogy ez az akkoriban merkantilista modellnek hívott összefonódás az akadálya az angol nép meggazdagodásának, és csak egy szűk elit luxus fogyasztását garantálja a nemzet kárára.

Adam Smith az angol polgári forradalom szellemében amellett érvelt, hogy csökkenteni kell az állam beavatkozását a gazdasági életbe,

az államtól független önkormányzó civil társadalom pedig úgy működik, mintha a Gondviselő „láthatatlan keze” irányítaná.

A minimális állam helyett megszületett a jóléti állam

Az angol polgári forradalom kompromisszummal zárult a régi rendi elit és a feltörekvő polgárság között. A restauráció utáni Franciaországban is kompromisszum született a polgárság és a régi rend között. Franciaországtól keletebbre meg mindenhol a régi rend politikai hatalmát megőrizve számolta fel a rendi kötöttségeket és nyitott utat a piacosodásnak és a polgárosodásnak. Fél évszázaddal később Augustin Thierry fedezte fel, hogy az abszolút királysággal szembenálló polgári társadalom nem a civil társadalom önállóságát valósította meg, hanem ezer szállal összefonódott az állammal, s ennek a kompromisszumnak jegyében formálódott a 19. század társadalomtörténete.

Az állam hatalma nem visszaszorult, hanem nőni kezdett a szédületes ütemben növekedő gazdaságból származó bevételeknek köszönhetően.

A növekvő állam adminisztrációjának szakmai pozícióit – ahogy Thierry írta – a polgárság, a valamikori harmadik rend tanult és szorgalmas gyerekei foglalták el, kiszorítva onnan a volt nemesi rend leszármazottait. Az arisztokrata elit még a 19 században jórészt még meg tudta őrizni a politikai főhatalmat, s szinte zárt rendként uralva a politikai gépezetet, de az I. világháború tragédiája nyomán a demokratizáció folyamata nyitott osztállyá alakította át a politikai elitet is.

Az állam 19. század elején elindult növekedése a 20. században felgyorsult, ahogy – Bismarck késő 19. századi reformjai nyomán – egyre több közfeladatot vállalt magára.

A jóléti állam megszületésével az állam – ahogy Hayek megfogalmazta – az elnyomó és kizsákmányoló elit hatalmi eszközéből szolgáltató állammá változott.

Az 1. ábra mutatja a jóléti és újraelosztó állam növekedését:

A politikai elit nyitott osztállyá való átalakulása, valamint a jövedelemtranszferre és a közszolgáltatások nyújtására alapozott szolgáltató állam

megosztotta a korábban az állammal szemben önmagát megfogalmazó civil társadalmat, a munkavállalók, a tőkések és vállalkozók osztályát: egyik része ezeknek a piaci osztályoknak a piacon próbál szerencsét, a másik része az állam szolgálatában.

A 20. század utolsó harmadára igazi vegyesgazdaságokká alakultak át a nyugati piaci alapú társadalmak. Ma mindenhol Európában az állam újraosztja a nemzeti jövedelem 40-50 százalékát, az adóteher ennek megfelelően az összes jövedelem durván 40-50 százalékát teszi ki, és egyre növekszik az állami jövedelem-átcsoportosítás révén szerzett jövedelem aránya. A 2. ábra az USA példáján mutatja be, hogy az egy főre jutó jövedelemben az állami jövedelemtranszfer mértéke 5 százalékról 20 százalékra emelkedett a huszadik század második felében.

A vágyak növekedését egy dolog hidalja át: az eladósodás

A közhangulat az állami újraelosztás szinten tartása, esetleg növelése mellett van. A vállalkozók és tőkések egy jelentős része előnyt húz az állam megnövekedett szerepéből, részben mint beszállító, részben pedig a szabályozás által bevédett piacokon való biztosabb megélhetés miatt. Az állammal szemben támasztott elvárások egyre magasabbak, ahogy a választók kegyeiért versengő politikai osztály egymással szemben álló frakciói egymásra licitáló jóléti politikákkal igyekeznek megnyerni a választók szívét. Ugyanakkor a kiadások növekedésével arányos adóteher-növelésének gátat szab a vállalatok versenyképessége és a szavazók adófizetési hajlandósága. A vágyak és a valóság közötti szakadékot pedig az európai államok növekvő mértékű eladósodása hidalja át.

A 19. század elején kialakult új kompromisszummal szembeni igazi kihívást a globalizált világgazdaságban felemelkedő államok költségversenye jelenti: egyfelől befektetési lokációként próbálnak szolgálni a versenyképességük érdekében olcsóbb termelő helyeket kereső európai vállalatok számára, másfelől pedig utat tör a felemelkedő gazdaságok saját honi vállalatainak versenye a magas költséggel dolgozó európai vállalatokkal szemben.

A versenyképesség fenntartása kulcsfontosságú, mert egyedül ez biztosítja a hitet abban, hogy az európai államok képesek lesznek adósságaik folyamatos rendezésére, s nem kerülnek egy olyan spirálba, amibe Argentína került, ami pár évtizeddel korábban a világ egyik legfejlettebb és legmagasabb életszínvonalú országa volt.

Ennek lehetőségét egy hamarosan induló új sorozatban vizsgáljuk meg, amely a pénzügyi rendszer fejlődését tekinti át.

Ez a cikk a Carl Menger Intézet Marxról és a középosztályról szóló sorozatának hetedik, befejező része. A sorozat korábbi részei itt olvashatók.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: